Amennyiben még nem vagy 16 éves, a böngésződ Vissza gombja segítségével hagyd el az oldalt.
Hogyan kezelnétek az alábbi helyzetet? (egyfajta szerelmi háromszöget)
Van a sulinkban egy lány, akivel az utóbbi egy évben kezdtem jóban lenni: Egy lettem a barátai közül.
Elbűvölően aranyos teremtés, imádom a két szép (módfelett különleges karakterisztikával rendelkező) szemét nézegetni minden egyes beszélgetéskor, az arca meg akár egy modellé; a személyisége viszont sajnos abszolút nem passzol az enyémhez:
Sokkal komolytalanabb nálam. Egy csomó minden érdekli, ami engem nem; ami pedig engem érdekel, az általában őt nem. Egyedül mondjuk az olvasást mondhatnám közös érdeklődésnek, de még az is teljesen más műfajban és témában.
Mindennek ellenére, beszédes lányról van szó, úgyhogy kínos csend igencsak ritkán fordul elő közöttünk. Beszélgetünk a napjáról, életeseményekről, az önbizalmáról, az érzéseiről, a pszichológiai ismereteimről, stb.
Önbizalomhiányos, érzékeny, könnyen sértődős (mindent magára vesz, mert nincs önbizalma), sérülékeny, és érzelmileg kissé labilis lányról van szó, aki mindezek ellenére nagyon szerethető és jószándékú. Nehéz családi háttér áll mögötte. Egyik küldetésem, hogy fentebb tornázzam az önbizalmát egy általam vásárolt önbizalomtanfolyam rendelkezésére bocsátásának segítségével.
A bonyodalom:
Ennek a lánynak nemrégiben lett egy új párjelöltje, akivel egyre jobban kezdenek összejönni. Számomra személy szerint egyáltalán nem szimpatikus a srác, de teljes bizonyossággal állíthatom, akkor sem volna szimpatikus, ha nem lenne semmi köze a lányhoz. Külsőre sem valami tetszetős, egyáltalán nem igényes és ápolt; emellett rendszeresen mond indokolatlan, átgondolatlan dolgokat, és olyan a hanghordozása, mintha állandóan részeg lenne; a lány ennek ellenére mégis azt állította, hogy bejön neki. Komolytalanságuk mértékét figyelembe véve ténylegesen összeillenek, ezt én is belátom.
(Talán elfogult vagyok az udvarló bemutatásával kapcsolatban, talán nem. Ezt nem az én hatásköröm megállapítani. Ami biztos, hogy a véleményemnek van bizonyos mértékű alapja.)
Ezzel nem is volna semmi baj, ha nem éreznék valamilyen szintű szerelmet a leányzó iránt. Ilyesféle érzelmeket táplálok iránta majdnem azóta, mióta megismertem; és annyira, de annyira visszataszító számomra, ahogyan ottvagyunk épp egy baráti társaságban, és ők ketten egymás szemeibe néznek, az arcuk meg alig két centire van egymástól; ahogyan összebújnak, ölelgetik, simogatják egymást. Annyira szívesen lennék inkább én a srác helyében; azokba a szemekbe én szeretnék olyan közelről belenézni, én szeretném őt ölelgetni; de hát ez sajnos nem így működik.
Tudom, hogy lett volna esélyem nála, amíg még szabad volt, – a lány alacsony önbizalma miatt szinte bárkinek lett volna esélye – de nem léptem, mert tudtam, hogy a komolytalansága és az érdeklődési köreink diszjunkt volta miatt nem tudnám olyan komolyan gondolni azt a kapcsolatot, mint amennyire ő gondolna rá.
Alapvetően ragaszkodó, kötődő típus; egyik nagy bánata, hogy mindenki elhagyja őt, mert nem szerethető (Nekem is hónapokba telt, mire barátként meggyőztem afelől, hogy én nem tűnök el, én szívesen töltök vele időt. Tényleg jó hatással volt rám, hogy rendszeresen beszélgettem vele.), és ha párkapcsolatot létesítenék vele, előbb-utóbb én is elhagynám (pl a gimiből való ballagásomkor).
Tudtam, hogy én nem gondolnám annyira komolyan, hogy ezt hosszútávon, évekig folytatni akarjam; olyat meg természetesen semmiképpen sem szerettem volna játszani, hogy barátnőként „használom”, aztán meg eldobom, mint egy rongyot.
Az a lány egy csiszolatlan gyémánt... Egy gyémánt, amit darabokra törnék egy ilyen aljas és önző húzással. Tükörbe sem tudnék nézni utána.
Így hát (komolytalan, de mégis erőteljes) érzéseimet figyelmen kívül hagyva tétlen maradtam. Mire minderre rájöttem, már barátok voltunk, és szerettem is vele napi szinten beszélgetni.
Most pedig, hónapokkal később, jött ez az ember, aki (számomra) antipatikus volta ellenére tényleg igyekszik a tenyerén hordozni a lányt, és ő is csak jót akar neki, de akkor is... Olyan fájdalmas néznem őket együtt, ahogy szeretik egymást. Próbálok úgy hozzáállni; hogy a lány végre talált magának egy párt, aki megbecsüli őt, és rajong érte, és ennek örülnöm kellene; csak hát az érzések nem így működnek. Bevallom, abból a szempontból is irigy vagyok kicsit rájuk, hogy nekik van valakijük, akit szerethetnek, nekem meg nincs.
Nem is volna semmi bajom ezzel, ha nem kellene néznem időnként. Nemrég voltunk egy egynapos közös kis hatfős programon, és utána este, illetve másnap is nagyon magam alatt voltam. Legnagyobb valószínűséggel nem ez lesz az egyetlen ilyen alkalom.
Én 11.-es gimnazista voltam idén, tehát jövőre ballagok, a lány pedig 10.-es. Egy évet kellene még egy ilyen helyzetben kibírom, ha szeretném elkerülni az alábbi két lehetőség közül mindkettőt:
1.) Az őszinte vallomásomból, majd távolságtartó magatartásomból adódó kínos találkozásokat a suli területén.
2.) Azt, hogy a lány színlelt/ismeretlen okok miatt veszítse el személyemben egy jóbarátját. (Tehát nem lennék vele őszinte, egyszerűen csak megszűnnék keresni a társaságát, ő pedig nem is értené, hogy miért. Ennek következtében a lány gondolatai: „Megint csak mindenki elhagy engem. Megint csak megbíztam valakiben, aki itthagyott. Teljesen értéktelen vagyok. Stb. Stb.”. Talán még a depressziója is kiújulna.)
Ha a szerelem nem szűnik meg idővel, a helyes döntés, úgy gondolom, az lenne, hogy nem változik semmi: barátja maradok, fejlesztgetem az önbizalmát még egy éven át, és alkalomadtán visszanyelem a hányásom, amikor a (leendő) párjával együtt látom; aztán meg ballagás utáni nyáron szépen elmesélném neki az igazságot, és nem találkoznék vele többet. --> Így nem hagynám értetlenségben, talán még meg is értené a helyzetemet, és az önbizalmának, illetve az önmagáról alkotott képnek sem lenne ártalmára az, hogy „Na ez a srác is reménytelenül belém szeretett.”.
Mindezt azonban kb senkivel nem tudom megbeszélni a környezetemben; ezért is írom ki ide, hogy bárki véleményezhesse, aki annak tetemes méretének ellenére volt olyan türelmes, hogy elolvasta ezt a szöveget. Minden választ előre is nagyon szépen köszönök.
(Kevés barátom van, mert a környezetemben lévő emberek egytől egyig mind különböznek tőlem érdeklődés és személyiség terén legalább annyira, hogy haverságnál többre ne jussak velük. Sajnos nincs olyan kiterjedt szociális hálóm, hogy magamfajta embereket tudjak találni. Abban reménykedem, ez az egyetem alatt majd megváltozik.
Felszínes haverságokból van egy rakással, meg van néhány jobb haverom is, de így jobban belegondolva, jelenleg lényegében a lány az egyetlen barátom... Elég gáz helyzet.)
A szerelem mennyi idő elteltével múlik el?
Ki mit tenne a helyemben?
Éltetek már át hasonló helyzetet?
Kérlek titeket, legyetek megértőek, kedvesek és támogatóak, még ha talán nem is vagyok kifejezetten szimpatikus minden válaszoló számára. Szeretem elkerülni az internetes ellenségeskedést.
(Az illedelmesen megfogalmazott építő kritika nem ebbe a kategóriába tartozik. Az jöhet ezerrel.)
#19, Ha szépen kérlek, megmutatnád nekem azokat az említett felesleges vagy éppen nyakatekert elemeket a fogalmazásomban, és azt, hogy hogyan fogalmaznád meg mindezt egyszerűbben?
Ben Shapirót nem ismerem, de az a borotva tényleg hasznos kis viszonyítási alap. Köszi, hogy figyelmembe ajánlottad.
Igen, igen. Nekem is ez az álláspontom.
Az ember tényleg hajlamos átgondolatlan kijelentésekre időnként, egy ilyen húzásnak viszont semmi értelme nem volna ebben a szituációban. Köszönöm a figyelmeztetést.
Barátja maradok, segítek neki, ha kell, de kicsit azért távolságtartóbb szeretnék lenni vele, mint korábban. Tényleg nincs megoldás, amely ennél kevesebb kellemetlenséggel járna.
Nem bánom egyébként, hogy nem léptem. Ha hirtelen szabaddá válna a pálya, most is ugyanúgy tennék, pont azon okokból kifolyólag, amiket te is említettél.
Nem nem tudnám, hanem nem akarnám folytatni a kapcsolatot ballagásom után, mert hiába vagyok szerelmes, egyáltalán nem találom olyan lánynak, akivel szívesen maradnék együtt hosszútávon. Ezért is nem kezdenék sohasem bele, és ezért is nem lenne semmi értelme akármilyen vallomásnak részemről.
Király dolog, hogy ők ketten boldogok.
Hallottam a lány korábbi szakításáról, és hihetetlenül sokat sírt utána, hónapokon át.
Teljesen érthető módon el szeretném kerülni, hogy ez megismétődjön pont miattam. Csak akkor vágnék bele egy kapcsolatba, ha azt tényleg komolyan gondolom.
22-es vagyok. Akkor igazából maradhatunk abba amit te is írtál.
Lehet kevésbé szoros barátsággá formálni és alakulnak majd a dolgok. 1 évig pedig még lehettek egymás mellett támogatóként.
Köszönöm a támogató szavakat, #25.
Ettől függetlenül tényleg nagyon örülnék neki, ha valaki a fogalmazásmódom ellenzői közül leírná, ő hogyan fogalmazott volna meg a saját módján egy-egy bekezdést a kérdésem leírásából vagy valamelyik válaszomtól; hadd lássam, mi a különbség.
#27, akár te is kiemelhetnéd azokat a részeket, amelyek dagályosak vagy okoskodó sznob hatását keltik, ha szépen megkérlek.
Egyet én is találtam, ami ilyesmi érzetet kelthet az emberekben: a nyelv régebbi alakját, szabályrendszerét tükröző különbségtétel 'ami' és 'amely', vagy épp a 'se' és a 'sem' között. (Érdekelt, hogy mi a különbség, és utánanéztem a neten. Így kezdődött az egész.)
Úgy gondolom, ezek király funkciók, amelyekért kár, hogy kezdenek kiveszni a nyelvből. De hát ha mindenki így használja, időnként talán igazodhaznék az emberekhez is, nem csak a kiveszőfélben lévő nyelvtani szabályokhoz. (Nem mindig, csak időnként.) Egymagam megmenteni úgysem tudom őket.
(Érdekel a nyelvtan, a helyesírás és a nyelvészet. Ez az egyik hobbim.)
Nevezzetek autistának, aspergeresnek, aminek akartok; egyszerűen rajongok a szabályokért és szabályrendszerekért. Én inkább kockának nevezném magam, mert az Asperger-szindróma tüneteinek kb a 70%-a, az (általánosságban vett) autizmuséinak meg 90-95%-a abszolút nem illik rám. Korábban már részletesen utánanétem.
Magamon kívül bárki mástól egyébként sosem várom el, hogy helyesen írjon. Egy a lényeg: értettem, amit mondott, vagy értettem, amit mondott. Mindenkit más témák érdekelnek.
Egy autószerelő is jogtalanul kérné rajtam számon, hogy miért nem tudom, mire való a karburátor; egy focirajongó sem fedd meg engem, hogy miért nem tudom, mi az a les; és én sem kérem számon soha senkin, hogy nem izgatja, az Akadémia helyesírása alapján írta-e le a mondandóját vagy sem.
„Kiráj”, „kamijon”, „nyilván valóan”, „minden képpen”, „el indul”. Értettem, mire gondolnak, és ennyi épp elég.
Köszönöm szépen, #27, hogy megérted a helyzetemet azok alapján, amit reagáltam az előző válaszodra. Bár a kritika is hasznos dolog, jólesett olvasni, hogy változott egy kicsit a véleményed.
Máskor majd jobban igyekszem kerülni a negatív érzetű szavak használatát általam semlegesnek vélt embertípusok megnevezésére.
Köszönöm a tanácsokat.
„Egyik küldetésem, hogy fentebb tornázzam az önbizalmát egy általam vásárolt önbizalomtanfolyam rendelkezésére bocsátásának segítségével.”
Igen. Egy tipikus helyzet, amikor minden részletet megpróbálok egy tagmondatba belezsúfolni a „hogy”-ok halmozásának elkerülése végett.
Gyakran megesik velem, hogy nem spórolok a részletekkel, hogy mindig van még valami hozzáfűznivalóm, kiegészítő információm, amit a mondatba valahogyan bele szeretnék helyezni.
Azok alapján, amit mondtál, így tudnám lefordítani hétköznapibb nyelvre:
„Egyik küldetésem, hogy fentebb tornázzam az önbizalmát azáltal, hogy megosztok vele egy önbizalom-tanfolyamot, amit még korábban vásároltam.”
Ugyanez a helyzet másik kettő idézetnél is:
„antipatikus volta ellenére” → „Annak ellenére, hogy számomra ő nem szimpatikus.”
„Érdeklődési köreink diszjunkt volta ellenére” → „Annak ellenére, hogy az érdeklődési köreink nem egyeznek (nem rendelkeznek közös elemekkel 😥)”
Talán sűrítési, rövidítési célja is van neki. Mondjuk pont ezt jelenti a „dagályos”, hogy túlságosan sűrűk és zsúfoltak a mondatok. Találó kifejezés.
Az irodalomtanárnőm is gyakran húz alá olyan mondatokat a fogalmazásaimban, mint pl. „Budapesten való sétálás közben”. Egyesek szerint magyartalan, szerintem viszont pont ez képviseli igazán a magyar nyelv funkcionalitását, a komplexitásának tág határait és a mondandónk lehetséges kifejezésmódjainak sokaságát, hisz ez is egy a lehetséges kifejezésmódok közül.
Ki tudhatja. Lehet, valamilyen szinten tényleg autista vagyok, és nem tudom eldönteni, melyik helyzethez milyen beszédmód illik, így csak egy univerzális kevert stílusra telik tőlem. Sőt, az is lehet, hogy ugyanez a szituáció áll fenn úgy, hogy közben nem vagyok autista.
Hát még ha azt írtam volna „antipatikus” helyett, hogy „ellenszenves”, tiszteletemet adván a nyelvújítók nyelvünkre gyakorolt fáradalmas munkájának.
Még átgondolom ezt a „ne zsúfoljunk mindent egy tagmondatba” témát. Ez az egyik alapköve annak, ahogyan beszélek; egy alapkövet meg – amennyiben a változás mellett döntök – egyáltalán nem egyszerű eltávolítani.
Volt itt olyan válaszoló is, akinek semmi problémája nem volt vele, sőt, olyan is, akinek kifejezetten tetszett...
Azt esetleg azért elismered, hogy nem lenne ilyen átfogó képed a helyzettel kapcsolatban, ha nem részletesen, hanem rövidebben írtam volna le a történetet? (Nem baj, ha nem.)
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!