Az első nagy szerelem tényleg sírig tart? Vagy legalább sose lehet elfelejteni teljesen?

Frászt. Alig emlékszem már rá. Azóta volt másik nagy szerelem, meg rengeteg mindenféle kedved élmény, emlék, stb. Talán azokban hagy nagyobb nyomot, akik bénák és nem írja felül újabb élmény.

Nyilván emlékszem rá, viszont nekem nagyon rossz volt az első kapcsolatom. Így visszagondolva már nem is értem, hogy miért voltam szerelmes belé. Viszont sok dolgot megtanultam belőle, hogy egy kapcsolat hogyan nem működik, szóval a tanulság megmarad.

A legtöbbeknek megmarad.

Őszintén szólva, én boldogan emlékszem vissza az első szerelemre.Sokat tanultam belőle, bár ugyanazokat a hibákat meg kell ismételni egy párszor..de ettől vagyunk emberek. Nosztalgiázni nem bűn.

Igen. Persze legjobb lenne, ha VELED tartana sírig az első és nem kéne szétmenni.

Gondolj bele,kérdező, micsoda lelki trauma, amikor az addigi lelki békédet egy iszonyú nagy vihar kavarja fel! Az agy a túlélésre van berendezkedve. Minden hirtelen jött, nem várt eredménnyel záródó eseményt elraktároz, hogy később, a hasonló szituációt már simábban vészeld át.

Soha nem gondolok az első barátnőmre. Másfél évig jártunk a középiskolában és bár fülig szerelmesek voltunk egymásba, én azt szeretném ha soha nem ismertük volna egymást soha nem találkoztunk volna. Óriási negatív hatással volt rám, utána hosszú időn keresztül nem tudtam ismerkedni, normális kapcsolatokat kiépíteni a csajokkal.Azóta is utálom (volt vagy 10 éve a sztori) és ha véletlenül nagy ritkán elhangzik a neve a régi ismerőseinktől - osztálytársainktól akkor én le szoktam tagadni őt, azt mondom hogy nem ismerem/nem ismertem, nem tudom ki ő és soha nem volt közöttünk semmi.

Bár az első barátnőmnek nem ez volt a véleménye, de én úgy gondolom 1,5 évig csak szédített és csak rabolta az időmet.A hatalmas érzések és a hatalmas turbékoló nyálas vörös ködös szerelem mellett és ennek ellenére végülis nem történt közöttünk semmi. (Ö azt mondta anno - és szerintem ezt tartja azóta is - hogy egyik oldalról komolytalan "hektikus-kaotikus szerelmi mámor" volt a kapcsolatunk a másik oldalról meg azt hogy ő igaz módon valóban komolyan szerelmes volt belém, teljes szívéből belém volt esve úgy mint még senkibe...nonszensz...) A lényeg hogy elvette az önbecsülésemet a tartásomat a szerelembe vetett hitemet. A végén úgy éreztem hogy teljesen átvert és azt is megkérdőjeleztem hogy valaha is igaz volt hogy szeretett. Utána nem bíztam meg a nőkben, nem tudtam ismerkedni, nem tudtam megnyilni előttük, nem mertem kifejezni az érzelmeimet egy jó ideig mert full parán voltam és azt hittem a többi csaj is csak szivatni/áltatni/hitegetni akar mint ahogy szerintem ő tette. Magamba zárkóztam elkezdtem kételkedni abban hogy szerethető vagyok, hogy igazat mond -e az aki azt mondja szeret, és felvettem egy olyan kissé stílustalan magatartást hogy ne is akarjon ismerkedni senki, mert ezt még egyszer nem bírtam volna elviselni. Vele folyamatos konfliktusba voltunk a szakítás után. Ő azt hitte azért változtam rossz irányba mert hogy vissza akartam kapni őt. Én viszont azt akartam, hogy soha ne jöjjön vissza. (Utólag belegondolva totál hülyén reagáltam le a dolgokat, de ennyi idősen felesleges azon okoskodnom hogy mit kellett volna csinálnom 18 évesen, - vagy hogy semmit sem kellett volna tennem semmire sem kellett volna reagálnom - mert akkor teljesen másképp gondolkodtam gyakorlatilag úgy megszivatott hogy a világomat nem tudtam.) Folyamatosan utánam nyúlkált miközben hangoztatta a tisztességest (hogy ő bezzeg igenis teljes szívéből szeretett) ha nem én kosaraztam ki a csajokat akik járni akartak velem (mert full parán voltam) akkor megoldotta a háttérből némi csajos kavarással ő. Egy jó ideig totál egyedül maradtam. Ez akkor normalizálódott, amikor elköltöztem otthonról elkezdtem melózni és belekerültem egy "érdekes" társaságba. Hétközben is buliztunk (Pesthez közel) és minden hétvégén EDM partykra jártunk Pestre és kulturáltan ittuk az ásványvizet :-). Mindenünk megvolt és hirtelen - számomra is meglepő/megdöbbentő módon - bármerre mentünk akárhol tűntünk fel, csak úgy maguktól jönni kezdtek a jobbnál jobb csajok.Nem volt szükség arra hogy fogjam a kezüket, hogy duruzsoljak/különösebben udvaroljak nekik, nem kellett szerelmet vallani senkinek, nem kellett randizgatni hetekig hónapokig, nem áltatott nem szédített senki a szerelemmel, nem hazudott senki szerelmet nem kellett várni senkire, gyakorlatilag csak hagynom kellett magamat. EKKOR jöttem rá, hogy igazából nem velem volt a baj...Ez tartott kb. 2 évig (életem legszebb korszaka volt) aztán megismerkedtem a mostani párommal, és ez abbamaradt (megvan a hosszú távú stabil kapcsolat). Ettől függetlenül persze ez a fiatal szerelem azóta is hatással van rám, hiszen azóta sem voltam szerelmes, (bennem maradt a védekezési mechanizmus) és azóta sem nyíltam meg egy nő előtt sem annyira mint akkor suttyó koromban ő előtte. Az első barátnőmmel azóta se beszéltünk. Nekem ő a mumus, (rémálmaim hercegnője) valószínű hogy ő is utál engem, fogalmam sincs merre van, mit csinál. Tartok tőle hogy halvány elképzelése sincs arról, hogy mit okozott nálam anno vagy hogy milyen negatív hatással volt rám gyakorlatilag az egész további életemre. (Vagy ha tudná akkor lexarná.) Mindezt csak azért írtam le hogy az első szerelem az nem csak fenékig tejföl lehet...