Szerintetek nagyon hülye vagyok?

Szóval. A lényeg az, hogy képtelen vagyok (kb olyan egy esténél) hosszabban tartó kapcsolatba belefogni nőkkel. Ezt én elfogadtam, beletörődtem, nem stresszelem magam rajta. Magánéletben meglehetősen csendes, mondhatni mogorva vagyok, társaságban viszont tipikus "party lelke", nagyszájú, vicceskedő, de azért nem bunkó, aki összefogja a társaságot. Ez az oldalam viszont néhanapján megtetszik olyan lányoknak is, akik komolyabbat is szeretnének, én viszont pont emiatt a kettősségem miatt nem merek beleugrani. Finoman elutasítom őket, még ha nekem tetszik is a lány, mert félek, hogy nem tudnám hozni azt a szintet kettesben, ami megtetszett neki társaságban. Nem akarom, hogy csalódjanak. Most viszont egy osztálytársam kezdett felém közeledni, folyton odaült hozzám, kérdezgetett magamról, ha valahova megindultam, sokszor odaugrott mellém, hogy jön ő is. Őszintén szólva eléggé szép lány, és még kedves is, de egy másik osztálytársam is emlegette már nekem, hogy tetszik neki, meg mennyire szeretne barátnőt, és hirtelen mindig olyan letört lett (állítása szerint fáradt, bár 5 perccel előtte még semmi baja nem volt), amikor velem foglalkozott, hogy csak a hülye nem vágta le belőle a helyzetet, hogy féltékeny rám. Szóval mikor végül a lány legjobb barátai az osztályból privátban kiterítettek, hogy össze akarnak hozni vele, döntéshelyzet elé álltam. Szívem szerint ennek most beadtam volna a derekamat, mert volt benne valami kis plusz, ami az eddigi lányokból hiányzott, de nem igazán tudnám megmondani, hogy mi az. Aztán mérlegeltem a helyzetet, rájöttem, hogy a csapatösszhangot nem gyengén bomlasztotta volna a dolog, mert a "riválisom" biztos nem hagyta volna szó nélkül, vagy ha esetleg mégsem működik a dolog, akkor még 2 évig nézhetnénk ott egymást, ami megint csak kellemetlen lenne. Meg aztán előjött az örökös félelmem, hogy nem tudnám hozni ugyanazt a színvonalat, amibe beleszeretett és a végén nagyobbat csalódik, mintha semmi nem lett volna köztünk. Tehát egy nagyobb jó érdekében úgy döntöttem, megint finoman hárítok, utat nyitok a másik osztálytársamnak, akinek bejön, a lánnyal pedig látványosan bunkó kezdtem lenni. Ő persze egyből lecsapott a kínálkozó lehetőségre, és most már egészen jól meg is vannak. Én pedig egy keserédes félmosollyal leléptem a porondról, hogy ezt is összehoztam. Már nem először csináltam hasonlót, azonban most először vetődött fel bennem a kérdés, hogy jó cselekedetnek számít lemondani a saját boldogságunkról, hogy mások azok lehessenek, vagy a világ legnagyobb f***szsága, mert úgysem kárpótol érte az élet? Bocsi, hogy ilyen hosszú lett, remélem legalább páran azért kitartanak idáig. Ha ezt a sort olvasod, akkor ezúton is köszönöm a kitartásodat! :D