Miért nem tudok tovább lépni?

Van egy fiú. 3,5 éve ismerem, azóta szerelmes vagyok bele, amit úgy hittem az elmúlt 2-3 hónapban sikerült lezárnom, ugyanis úgy 8 hónapja megismertem egy másikat, a jelenlegi barátomat, akivel egy hónapja vagyok együtt. Az először megemlített fiúról annyit, hogy sosem voltam vele együtt, sosem szeretett, csak jeleket adott rá, hogy azt higgyem mégis. Hangoztattam neki többször is, hogy számomra együtt lenni vele több, mint mint puszta időtöltés, viszont egy éve kb. azt mondta, hogy ő “unatkozott” mindvégig. Szokása volt el-el tűnni, majd visszajönni, és ahelyett, hogy haragudtam volna rá, minden alkalommal egyre inkább szerelmes voltam bele. 1 évig nem beszéltünk, viszont amikor hazafele tartottam, buszon lekérezett mellém, és úgy, hogy neki barátnője volt (aki tudtommal már nincs képben) mondta, hogy szépek a szemeim, és nem-e szeretném, hogy írjon nekem, amire az volt a válaszom, hogy nem.

Mint említettem, barátom van egy hónapja, igazán kitartó, megértő és elfogadó volt a ténnyel, hogy milyen volt az előző szerelmi életem és hogy milyen nehezen tudok tovább állni. Nagyon de nagyon vicces volt, főleg az elején, úgy kezelt, mintha 1000 éve ismernénk egymást, bátran beszéltünk akármiről, úgymond “lazán”. (Azt hiszem talán emlékeztetett rá.) Összejöttünk. Minden szépnek és jónak tűnik, de magamnak is félek bevallani azt, hogy még mindig napi szinten gondolok a másik fiúra. (Plusz tehert tesz rám, hogy látom is őt minden nap, hogy néz, bámul engem.) Barátommal még nem mélyült el annyira nagyon a kapcsolatunk, a szüleinek viszont már bemutatkoztam. Tudni kell, hogy ő egy tehetősebb, tanult családból származik, ellenben velem, aki már kiskora óta nagy nélkülözésben nőtt fel, és a szüleim sem hasonlíthatóak az övéhez. Azt hiszi szerintem rólam, hogy több vagyok, mert a külvilágba elég jól betudtam illeszkedni a hátrányos helyzetem ellenére, figyelek, hogy ne tűnjön ki rajtam, hogy kevesebb van nekem, mint a társaimnak. Többször is mondta már, hogy szeretné megismerni a családomat, tudni hogy hol lakom, de szerintem sose jutnék el arra a szintre, hogy bármilyen hozzá hasonló embert annyira közel engedjek magamhoz, félek az ítélkezéstől. Nem mellesleg nagyon átment szerelmes fiúba, aminek tudom, hogy hálát kéne adnom, de az, hogy minden második szava a “bocsi”, mert fél, hogy minden szó után megbánt, az már sok. Semmiről se lehet vele már beszélni, nincs téma, nincs hülyéskedés, hiányzik az, aki 7-8 hónapja volt az elején. Nagyon szégyenlem magam amiért itt van valaki, aki teljes szívéből szeret engem, és ezt nem tisztelem eléggé, de tudom, hogy nekünk nem szabadna együtt lennünk, mert sosem tudnék neki 100%-ban megnyílni. Na meg ott van ő, akit 3,5 éve nem tudok elfelejteni, és úgyis képes tönkretenni a kapcsolatunkat, hogy valójában nincs is jelen benne. Mardos a dolog, nagyon rossz embernek érzem magam, egyáltalán nem tudom mitévő kéne lennem. Talán erre kárhoztattam.