Hogy lépjek túl azon, hogy a saját meggondolatlanságom miatt elveszítettem a páromat?

Tudod, nem biztos, hogy mindent, bármi áron érdemes megmenteni. Ami nem is biztos, hogy sikerült volna, illetve nem tudjuk, hogy milyen áron.

Itt nem arról van szó, hogy egy pillanatnyi hirtelen felindultságból mondtál olyat, amit egyébként nem is gondoltál komolyan. Itt egy hosszú folyamatra tettél pontot, azok után, hogy jó ideig nem sikerült megoldanotok a problémákat. Lehet, hogy maga a szakítás kimondása hirtelen történt, de az odáig vezető út hosszú volt. Talán jobb is, hogy megtörtént. Persze, most érzelmileg megvisel. Természetes dolog. hibáztatod magad, meg hogy talán megmenthető lett volna... de tudod, egyrészt: egy kapcsolat két emberről szól, attól, hogy te mondtad ki a szakítást, az egyáltalán nem csak rajtad múlott. Ami pedig idáig eljut, azt nem sikerült volna megmenteni. Máskülönben már rég tisztázódott volna minden nézeteltérés. Tapasztalatból is beszélek, több kapcsolatom végén is el voltam kenődve, fájt, hogy kimondtam, és azt gondoltam, hogy simán meg lehetett volna menteni. Utólag belegondolva: nem. És lehet, hogy akkor fájt, meg azt hittem, hogy az egyetlen nagy szerelmemet veszítettem el, de utólag meg fogom a fejem, hogy egyáltalán miért vesztegettem rá annyi időt?

Én azt mondom, próbáld meg feldolgozni a saját lelkületednek megfelelően: ha sírni kell, akkor sírj, ha jobban érzed magad attól, hogy valakivel hancúrozol egy jót, akkor tedd azt (csak ne használj ki mást, ő is legyen tisztában vele, hogy ez csak egy kaland), és próbáld meg elfoglalni magad, rengeteg szép dolog van még az életben!

És ne feledd: nem te szúrtad el, hanem így alakult. Ha ő lett volna tényleg a tökéletes társ, akkor fel sem merült volna benned, hogy szakíts.

Azért amit nem lehet megoldani elég komolynak kell lenni.

Leírod azt a megoldhatatlan problémát?