Lányok! Ilyenkor mit csináltatok volna a helyemben?

Barátom karanténba van, már 2 hete és az apukája csinált egy pozitívat és most 1 héttel hosszabb lett. Szóval 3 hétig nem találkozunk. Nálunk ez azért is fura, mert minden nap együtt voltunk, tényleg, hogy kevés olyan pillanat volt, hogy ne itt lett volna nálnuk.

Aztán ugye így külön nagyon fura volt, mivel 1 év alatt nagyon hozzá szoktunk a másikhoz.

Ő egyébként sem szeret otthon lenni, éppen ha néha haza megy aludni. Aztán most annyira bele van keseredve abba, hogy otthon kell lennie, és nem találkozhatunk, csak úgy, hogy én állok az utca végén ő meg a kerítésnél. Aztán tegnap este felhívtam és felvette, de nem beszélt, csak szipogást hallottam. Egy kicsit megilyedtem, aztán őt láttam, hogy sírt, tiszta vörösek voltak a szemei. Megkérdeztem, hogy mi a baj, erre az volt a válasz, hogy ennyire hiányzok neki, hogy nem vagyok ott vele kettő hete.

Én igazából elvagyok így, néha beszélünk, eleinte fura volt, hogy nem jött, de megszoktam el vagyok kint a kertbe dolgozok, tanulok, lefoglalom magam mindig, szolidaritásból meg nem mentem nagyobb útra, nélküle mert tudom, hogy ő is szeret csavarogni és nekem is egy kicsit rossz lenni, nem lenne veszes, de naah. Ő mondta, hogy nyugodtan menjek.

Már várom én is, hogy találkozzunk, de én ennyire nem vagyok rosszul, hogy sírjak is. Neki a bezártság is kiválthatja? Mert alapból olyan aki nem nagyon mutatja ki, ha szomorú és fáj neki valami. Másabb is lett egy kicsit, de én szerencsére türelmes vagyok.

16l