Keressem még, vagy hagyjam elmenni?

Elnézést, egy kicsit lehet hosszú lesz!

A történet, hogy még nyár elején megismertem egy lányt. Tulajdonképpen ő szedett fel engem, ő kérte el a nevem. Ezen annyira meglepődtem, hogy köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. Természetesen megadtam. Másnap reggel azonnal beszélgetni kezdtünk, majd egy idő után a beszélgetés megszakadt. Pedig írtam neki. Később körülbelül egy 2-3 hónap után megkérdeztem tőle, hogy mondtam e valami rosszat, vagy haragszik e rám, hogy nem válaszolt. A válasz az volt, hogy nem haragszik, csak ő úgy látta, hogy én nem válaszolok neki. Ezt bizonyította is, valóban nem láttuk egymás üzeneteit messengeren egy ideig. Elkezdtünk beszélgetni, amolyan nevetgélős, ismerkedős beszélgetést kell elképzelni. Ekkor én természetes módon semmit nem éreztem iránta, de tetszett a társasága, örömmel beszélgettem vele. Eltelt körülbelül egy hét, és még mindig beszélgettünk. Reggeltől estig minden nap! Kezdett természetessé válni a dolog. Egyszer csak egy esti beszélgetés közepette felmerült a kérdés, hogy átmegyek e. Főzött éppen, és meghagytam rá hogy ezt szeretem, küldhetnél kicsit. És erre a válasz, hogy gyere és kapsz. Nem vaciláltam sokat, elindultam egyből. Érkezésemkor aranyosan fogadott, körbevezetett, beszélgetni kezdtünk. Úgy nagyjából mindenről... Elkezdtünk iszogatni, és a hangulat továbbra is jó volt. Majd éreztem felőle valami közeledést. Nem fizikailag, hanem a tekintetéből tükröződött. Rák horoszkópú vagyok, elég sok megérzésem van, és ezek általában jók is. Elkezdtünk filmezni,de hirtelen elment az internet. Én ezt egy égi jelnek vettem, és a lehetőséget megragadva megcsókoltam. Volt is bennem némi szesz, de pont csak annyi, amitől bátrabb leszek. Ennek hatására jól is alakult az este, ezt ha ne részletezzem. :D

Másnap reggel nála ébredtem, és kicsit furcsáltam a dolgot. Nem éreztem iránta még semmit, és tudtam hogy ő valamivel többet érez. Nem akartam őt megbántani, hiszen egy nagyon jó lelkű lánynak találtam. Nem terveztem maradni, vagy rendszert csinálni a dologból, de végül az lett belőle. És nem is bántam. Egyre jobban élveztem a társaságát, de még mindig volt bennem egy kis távolságtartás. Nem tudtam eldönteni mit is szeretnék ebből kihozni. Eltelt nagyjából két hét, és megkaptam egy izzasztó kérdést, mely így szólt: Szeretnék e én többet ebből az egészből kihozni, vagy csak a szex miatt jövök mindig?

Egy pillanatra lefagytam ekkor, de úgy éreztem őszintének kell lennem. Azt feleltem: Egyáltalán nem csak a szex miatt, én őszintén élvezem a társaságod. De bennem ilyen kevés idő alatt még nem alakult ki semmi. De nem vetem meg a lehetőségét annak, hogy megismerjük egymást jobban.

Erre csak annyit mondott, hogy azt kéri, a kérdése után ne változzon köztünk semmi, és folytassunk mindent. Természetesen belementem. Folytattuk is, nagyjából egy hónap eltelt már, és sokszor úgy viselkedtünk, mint akik együtt vannak. Néha reflexből elkezdtem becézgetni, ilyenkor mindig elgondolkodtam, hogy ezt most miért is mondtam?... Majd egyre, és egyre közelebb kerültünk lelkileg is egymáshoz. Elmondtunk egymásnak kínos dolgokat, féltett titkokat, kibeszéltük a világot, és nevetgéltünk.

Itt elindult valami bennem. Nem igazán értettem hogy mit is érzek, vagy miért. Inkább csak szép lassan az életem részévé vált, hogy átmegyek hozzá, és akár 2 napig is nála vagyok.

Mindig a kedvemben járt, főzött nekem, hozott nekem sütit, egyszerűen már én éreztem magam kellemetlenül néha, hogy mivel is tudnám viszonozni mindezt. Vittem neki én is csokit, meg ilyen apróságok. Egyszer feküdtünk az ágyon, és éppen egy ilyen miteszerek ellen kitalált arcmaszkot aplikált fel rám. És csináltam egy szelfit a telefonjával. Ezt a képet elküldte az édesanyjának, aki tudta hogy ott vagyok, bár akkor még nem ismert. Mindenesetre szimpatikus voltam neki, még annak ellenére is, hogy egy hó fehér maszk volt a fejemen. :D

Mindegy is 1-2 hét múltán elkezdtem érteni mit érzek valójában. Elkezdtem kötődni. Pedig máskor ez nekem vagy nem, vagy nagyon nehezen ment. Szerettem csajozgatni, szerettem az egy éjszakás dolgokat, de most úgy éreztem lekötném magam. Úgy éreztem, milyen jó lenne néha munka után, vagy suli után hazamenni úgy, hogy nem a négy fal vár rám, hanem valaki akit érdekel, éppen mikor ki cseszte fel az agyam, és hogy mi történt velem. Furcsa volt az egész. Tervezgettem, hogy elmondom neki, de nem akartam magamból bohócot csinálni. Bennem volt a büszkeség na... Pár napra rá, elmentem egy haverommal iszogatni, akivel természetesen beszélgettem a lányról is. Haverom örült neki, hogy kezdem lekötni magam, szerinte is rámfért. Közben persze folyamatos kontaktban voltam a lánnyal is, akivel egész este beszélgettem aznap. Amikor már bennem is kellő mennyiségű alkohol volt, és nem részeg, de őszinte voltam, akkor valahogy egy beszélgetés során arra tértünk rá a lánnyal, hogy ő nincs megelégedve az életével, változtatni szeretne, de nem tudja még min. Hogy ismeri magát, és tulajdonképpen nem bízik meg önmagában sem. Erre annyit írtam, hogy nem tudom pontosan miről is van szó, de bármikor ha szeretne beszélni róla, én készen állok, meghallgatom, és amiben tudok segítek. Ezt nagyon megköszönte, és a beszélgetés folytatása után, valahogy arra tértünk rá, hogy mi lenne ha... Na ez nem is lehetett volna a lehető legrosszabbkor. De nem csak én vittem erre a témát. Erre természetesen azt felelte, hogy neki idő kell, hogs kiismerje magát, hogy eldöntse mit szeretne, és nem áll még készen egy kapcsolatra, hiába nőttem a szívéhez. Ezt tiszteletben tartottam, de figyelmeztettem, hogy tapasztalataim alapján, a "még nem állok készen", vagy a "nekem kell egy kis idő" című indoklások általában ugyanolyan végleges elutasítások, mint az egyszerű NEM, csak nem akarnak megbántani. Bár ezzel pont a fordítottját érik el mindig, mert úgy érzem, hogy annyit sem érdemlek, hogy méltóan elutasítsanak... Na mindegy, erre azt reagálta, hogy esküdni mer rá, hogy nem ez a helyzet, csak egyszerűen nem tudja mire van szüksége. Megbeszéltük, hogy folytatjuk, de nem jövünk össze. Ezt felfogtam.

Másnap egy üzenet fogadott engem a jó reggelt után, hogy nincs e kedvem elmenni vele a nagyijához 1-2 órára. Éppen haverom nálam volt, de megbeszéltem vele, hogy ez most fontos nekem, és el kell menjek kicsit itthonról. Megértette, nem problémázott. Hagytam neki gépet, addig el tudja magát foglalni.

Találkoztam a lánnyal, nálunk a főtéren, mosolyogva fogadott, én is őt. Megérkeztünk mamájához, akinek állítólag egyből szimpatikus lettem oly annyira, hogy a lány édesapját felhívta egyből elmesélni, számára mennyire szimpatikus fiút vitt oda a lánya.

Ennek elképesztően örültem, azonban aznap még a mamájához megjött az anyukája is. Jézusom, gondoltam. Elképesztően izgultam, bár ezt jól lepleztem. A lány már kevésbé tudta. :D Édesanyjának is nagyon szimpatikus voltam, s az ő élettársának is. Visszafelé kivittek minket a főtérig, majd édesanyja mondta nekem, hogy ha jön hozzá a lánya, menjek én is, nagyon szívesen látna. Ennek örültem, el is fogadtam, bár a fejemben az volt, hogy nem fogok e ezzel megkavarni mindent a lányban, amikor szegény így sincs megbékélve magával. Hihetetlenül örültem, de valahol féltem is, hogy ezzel csak ártok.

A kocsiból kiszállva beszélgettünk, kicsit sétálgattunk. És nagyon őrült ő is, hogy megismerhettem a szüleit, és hogy szimpatikus voltam mindenkinek. Ekkor már közelebb is voltunk egymáshoz mint előtte, és megbeszéltük délután átmegyek hozzá, és ott is alszom.

Így is lett, s minden jól alakult. Sokat mesélt magáról, a családjáról, elég határozott személyiségnek tűnt, bár azt mindig meghagyta hogy én sokkal határozottabb vagyok, amit el is ismerek. Én általában tudom mit, kit szeretnék, és a céljaimat is tudom.

Eltelt pár nap, nagyjából kettő-három. És átmentünk az édesanyjához, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Játszottam a kisöccsével, hülyéskedtünk, kosaraztunk, beszélgettünk. Egy valóban csodálatos nap volt számomra, a fejemben az volt hogy végre... Készült is ott közös képünk, ami azóta is a hátterem. Eddig neki is az volt, most nem tudom... Eltelt 2 hét erre, és kinelentettük, hogy együtt vagyunk. Elképesztően jó érzés töltött el, nem nyáladzottam, sosem voltam olyan típus. De örültem hogy szerethetek, és hogy szeretnek. Innentől, és előtte is rengeteg közös emlékünk lett, és mindegyik valami vidámság volt. Sosem veszekedtünk. Tényleg nem. Inkább megbeszéltük, és meghallgattuk egymás véleményét konstruktívan.

És akkor jött az a nap, amit ha tudtam volna, hogy el fog jönni, valószínűleg feltalálok egy időgépet... Egyik reggel munkából menet mentem át hozzá. Előző nap semmi bajt nem észleltem, vidáman beszélgettünk írásban, napokkal előtte mondta, hogy nem akar elveszíteni, és fél hogy ki fogok szeretni belőle. Kérdezte mikor jövök, és hogy már vár. Mondta, hogy szeret, és reggel hívjam ha megérkezem. Hívtam is, beengedett. Szokásos nőies hosszú ölelés, és a hiányoztál nagyon című mondat. Természetesen ő is hiányzott, ekkor megkért hogy feküdjünk vissza, mert nagyon fáradt. Visszafeküdtünk, én olyan 13:00 körül keltettem fel, hogy mostmár ideje felkelnünk. Elkezdtünk ebédet főzni, zenét hallgattunk, hülyéskedtünk, nevetgéltünk. Egyszer csak jött egy megérzésem hogy valami gond lesz ma. Azt éreztem, hogy ma vagy szakítunk, vagy összeveszünk. Rá percekre elkezdett nagyon rosszkedvű lenni. Nem értettem mi a baja, Ignorált engem végig. Nekem ez szörnyen rosszul esett, de nem mutattam ki. Odabújtam mellé, mondta hogy fáj a feje, és hagyjam most kicsit. Megértettem, bevett egy fejfájás gyógyszert. Ami állítólag el is múlasztotta neki. De még mindig a fal felé volt arccal fordulva, és nem szólt hozzám semmit, csak telefonozott. Egy ideig tűrtem, aztán odafeküdtem, s megkérdeztem mi a baj. Megrázta a fejét. Kérdeztem velem van a baj? Megvonta a vállát. Ismét kérdeztem, hogy velem van? Amire nemmel válaszolt.

Közöltem vele, hogy előbb vállat vont, ami nem éppen nemet jelent. Úgyhogy ha velem van a baja, akkor mondja el, hátha meg tudjuk beszélni. Erre pár perc után annyit felelt, hogy nem velem van a baja, tényleg a szívéhez nőttem, de úgy érzi tegnap este óta, hogy neki nem megy a kapcsolat dolog...

Olyan volt, mintha forró vízzel öntöttek volna nyakon. Leizzadtam és nem tudtam erre mit kéne mondanom. Megkérdeztem hogy mit szeretne, és van e ennek bármi oka? Az okát nem mondta, de kérte had gondolkodjon kicsit. Kb 10p után megkérdeztem, hogy döntött. Először nem értette a kérdést, majd megkérdeztem, hogy velem kapcsolatban hogy döntött? Szünetet szeretne? Azt mondta az a legrosszabb... Erre kérdeztem, hogy szakítani szeretne? Bólogatott. Megértettem, s közöltem vele, hogy a legjobb az lesz, ha most hazamegyek. Ez nem tetszett neki nagyon, láttam rajta, bár az egészet úgy közölte velem, hogy a szemembe sem nézett, csak a fal felé volt fordulva. Ez szörnyen esett nekem. Mert úgy éreztem, legalább annyit érdemlek, hogy a szemembe nézzen, és elmondja amit érez. Furcsa lehet pasitól ilyet olvasni, de igen. Mi is érzünk, mi is örülünk ha valaki őszinte. Van a büszkeségünk, van az egónk. Ami nem kicsi. De ha kellően szeretünk valakit, akkor félre tudjuk tenni.

Ezek után hazamentem, és nagyon ideges voltam. Fel sem fogtam mi történt, csak idegesen fújtatva hazautaztam. Úgy éreztem szét fogok robbanni, pedig nem voltunk együtt régóta. Nem is értettem mi ez a vonzalom ilyen rövid idő alatt. Próbáltam úgy tenni, mintha nem édekelne, de mindig eszembe jutott, és akkor nagyon ideges lettem. Átmentem egy barátomhoz, és el meséltem neki. Szerinte keresni fog még engem, és én is ezt érzem, de nem vagyok benne biztos.

Most 3 nappal később érzem csak leginkább a hiányát, és most sem értem, hogy mi volt ez a hirtelen változás.

Szerintetek pár hét múlva keressem meg őt? Hogy megbeszéljük? Vagy várjak míg ő keres? Várok én, csak számomra ez lezáratlannak tűnik. Mert nem volt olyan tiszta a vége. És zavar!

Előre is köszönöm a válaszokat, és ha elolvassátok. Bocsánat, hogy hosszú lett, de így érthető csak.

F/20

Ő L/20