Ennyire éretlen lennék a szerelemhez?

Igaz, hogy még csak kamaszkorú vagyok, de körülöttem mindenkinek megtetszik valaki, járni akar valakivel, keresi a nagy őt, stb. Erre én... Teljesen megvagyok így is, nem kell barát, hiszen még fiatal vagy, VISZONT, ha mégis képbe jön egy fiú... Eddig mindig csak megtetszett valaki, fellángolás volt, mert amint kiderült, hogy én is tetszem neki, egy ideig jó volt, meg minden, de aztán rövid időn belül rájövök, hogy nem akarok tőle semmit. Elkezdem külső szemmel nézni, hogy mennyire szánni való szegény, ahogy próbálkozik. Ezzel rájövök, hogy "Jaj ez tisztára olyan gondolat, mintha nem tetszene, pedig tetszik, de akkor miért érzem ezt/gondolok ilyenre?" Aztán elkezdek elbizonytalanodni a saját hülye gondoltaim miatt az érzéseimben és végül inkább kijelentem, hogy nem kölcsönösek az érzéseim, de azért szemezgetek vele tovább, mert mégis csak érdekel valamennyire ezek szerint. És tényleg mindig ez van! Amíg nem elérhető, kell, amint elérhetővé válik, már nem kell! Nem értem. Pedig mielőtt elérhető, örülnék, ha máshogy nézne rám.

Arra gondoltam, ez azért van, mert nem voltam még szerelmes. De attól tartok, hogy mindig előjön az a bizonyos gondolat és sosem leszek szerelmes. Mondjuk romantikus filmeknél is előjön ez az érzés...talán arra hasonlít, mikor túl nyálasnak gondolom a pillanatot (jó sok olyan pillanat van)... Ez pedig, gondoltam azért van, mert nem volt előttem példa, hiszen az apukám kicsi korom óta nem velünk él, és anyukám is nagyrészt dolgozik. Talán tudat alatt taszítottam el magamtól még kisebb koromban a szeretet igényét, hogy ne legyen rossz érzésem.

Ezzel már lehet pszichológushoz kéne mennem, hogy egyfolytában elkezdem szánni azt, aki próbálkozik nálam és rögtön friendzone-ba teszem, plusz ölelkezni sem nagyon szeretek, ha csókolózni látok valakiket, azt nem találom valami gusztusosnak stb.

Nem tudom... igazából csak kicsit félek tőle, hogy egy szeretetmentes macskás néni leszek :/