Lányok az öngyilkos hajlam és a súlyos depresszió az kizáró ok, igaz?

Ha látom esélyét annak hogy kimászhat ebből az illető akkor nem feltétlen kizáró ok, főleg ha megismerem hogy ő egy jó ember és a segítségemmel tudnék neki adni lökést az életben előre hogy ne tegyen kárt magában.

Én barátom is 3 évvel ezelőtt depressziós volt, bár neki nem voltak öngyilkos hajlamai, csak csalódott volt az életbe, mert neki soha semmi nem jött össze. Persze ez látszott is rajta hogy baja van, a kisugárzása az arckifejezése mind erre utalt, és amikor megismertem már teljesen egyértelművé vállt hogy depressziós. Édesanyám pszichiáter volt, sok dolog ragadt rám ezzel kapcsolatban, maga a hivatás csak hobbi szinten érdekel, én teljesen más pályát választottam magamnak. Édesanyám belefáradt ebbe a hivatásába, elég sokat hallottam tőle, az ilyen emberektől. Ő nekem tanácsolta hogy lehetőleg tartsak ezektől az emberektől, de ha úgy hozná az élet hogy egy barátom lesz ilyen soha ne fordítsak neki hátat. Persze a barátomtól tartottam sokáig, de megkedveltem elég jól mert rendes ember, és anyukám is amikor megismerte mondta hogy nem szenved akkora depresszióba, de bármikor súlyosabb lehet, mondta ha kedvelem őt akár barátilag akár szerelemből, akkor lépjek nyugodtan mert ha mellette állok akkor helyrejöhet.

A barátom össze is kapta magát hála nekem, és azóta már nyomokban sem ért ezeknek, főleg hogy sikereket ért el és alig 1 éve már saját gyorséttermet üzemeltet amire nagyon is büszke és ilyen rövid idő alatt elég népszerű lett a hely a környéken és boldog hogy ennyire jól megy neki. Megélni megél belőle, később már jobban is kereshet ha nem szúrja el. Persze ő akart is tenni azért hogy ebből kilábaljon, mert sok depressziós ember nem tesz érte, hanem beletörődik hogy rossz minden és itt ez az ami végett sok depressziós ember nem jut egyről a kettőre, mert bebeszélik maguknak hogy úgysem fog sikerülni továbblépni.

Hasonló helyzetben vagyok.. Visszahúzódó, félénk voltam egész életemben, anyám szoknyája alatt elbújva. Sose kerestem emberek társaságát, mai napig sem mozgok emberek között. Nem vagyok társasági ember.

6 éve anyum elment, depressziós lettem, rá jöttem, hogy egyedül vagyok. Ez alatt az idő alatt lett 3 barátnőm, de ebből csak egyel volt komoly kapcsolatom.

Akivel úgy ért véget a történet, hogy eltiltották és nem is érdekelte, hogy ott kellett hagynia végül, mert simán összejött másik f**zival.

Én beletörtem ebbe lelkileg, mindenhogy. Sosem voltam sikeres a lányoknál, nagyon ritkán kaptam pozitív visszajelzést, de akkor is legtöbbször olyanoktól, akik 250-400 km-re laktak kb tőlem, szóval az ország másik oldala. Exemen kívül már soha nem akartam mást, hiszen rengeteget küzdöttem érte, hogy együtt lehessünk. Szóval mikor ő vele vége lett, öngyilkos akartam lenni, többszöri begyógyszerezések, stb. Amit bánok is meg nem is, hogy a jobb karom felvágtam elég csúnyán.

Ez egy életre meglátszik, de ebbe már bele törődtem.

Nincs sok kedvem élni, de úgy érzem, nincs is kedvem ártani magamnak.

Sokan mocskolódnak, de az életet nem azért találták ki, hogy egyedül éljük le. Arányaiban véve, egy tényleg nagyon kedves, rendes, segítőkész ember voltam mindig is (igaz, az elmúlt 6 évben sajnos k**vára ellustultam, mert semmi pozitívum nem ért [anyum halála, exeim, utolsó exem anyjának a halála, 45 évesen], leszart a családom magasról, nem foglalkoztak velem).

Tény és való a hiba benne rejlik az antiszociális viselkedésemben, de nem hiszem el, hogy nincs olyan lány, aki szintén inkább a meghittebb, legyünk kettesben típusú életet részesíti előnyben, már mint gondolom van ilyen.

Én csak a magány miatt vagyok depressziós. Se barátok, semmi. De a mai emberek zöme, nekem nem kellene barátnak. Bunkóak, beképzeltek, stb. És még lehetne sorolni.