Mit tegyek most? Hazudtam és nem tudom hogy hozzam helyre.

Hú...

Azért van pár dolog, amin erősen megakadt a szemem. És ezt úgy mondom, hogy elvégeztem a tanárképzőt, és pár évig tanítottam is.

"nagyon féltettek, és folyamatosan azt hajtogatták, hogy vegyek vissza és a tanulással foglalkozzak, ne fiúzzak"

Nem akarok illetlen lenni, de ez a legbutább hozzáállás, és még szomorúbb, hogy te el is hiszed, hogy ez így helyes.

Nos, nem. A fiatalkor nem csak arról szól, hogy tanulj látástól vakulásig. Nyilván a fordítottja sem jó, tehát senki ne értse félre, az is rémesen rossz, és egy egész életet tönkre tehet, ha valaki tojik a tanulásra. De az is, amikor csak azzal foglalkozik. Két okból is:

1. Ez az az életkor, amikor sok mindent meg kell tanulnia az embernek az életről (is). Ilyenkor szerez az ember társas tapasztalatokat, ilyenkor sajátítja el a gyakorlati kommunikációhoz szükséges képességeket. És ilyenkor tanulja meg, hogy hogyan kell az időt helyesen beosztani. Sajnos láttam rá sok példát - a tágabb családban is -, ahol tényleg ez a vaskalapos "neked csak a tanulás a dolgod, semmi mással ne foglalkozzál" szemléletmód volt jelen. Soroljam, hogy mik lettek belőlük? Pénzes idős emberekkel házasodó aranyásó (amúgy bolti eladó, mert hiába volt színötös, keményen megtapasztalta, hogy önmagában ez nem minden); egy valóságos zseni gyerek (férfi), akit viszont a való életben az nem vert át, aki nem akart, és nem mellékesen hiszonévesen első barátnőjét menten teherbe ejtette, mert... ennyit tudott a párkapcsolatokról, meg a szexualitásról. Sajnos az ilyen hozzáállásnak mindig az a vége, hogy felnőtt korban hatalmasat fog az életben bukni az ember.

2. Ha valaki csak úgy tud érvényesülni, hogy mindent a tanulásnak, vagy az éppen aktuális feladatnak rendel alá, akkor ő el fog bukni. Mert lehet, hogy ameddig iskolás, szorgalommal és idővel meg tudja oldani a feladatait, de mondjuk egy munkahelyen, ahol általában adott idő áll rendelkezésedre, ez már nem járható út. Szoktam hallani olyan véleményeket fiataloktól, hogy "majd csak akkor akarok párkapcsolatot, ha végeztem a tanulmányaimmal". Mert hogy máskülönben elvonja a figyelmüket. Ilyenkor kérdezem magamban, hogy neki egy kapcsolata addig fog tartani, ameddig munkát nem kap? Mert hiszen a munkáról nem vonná el a figyelmét a párkapcsolat?

Rémesen rosszak ezek a hozzáállások. Az egyensúlyt kellene megtalálni. Ebbe pedig a szerelem is bele tartozik.

Ami pedig azt illeti: ha unokahúgod elfogadott volna olyannak, amilyen vagy, és nem akart volna kedve szerint alakítani, akkor te sem hazudtál volna. Ha pedig valakit igaz barátnak tartok, akkor elfogadom olyannak, amilyen. És nem akarom ráerőltetni azt az életstílust, ami nem az övé.

Hát szerintem a csávónak mondd el, legkésőbb, ha lesz köztetek vmi komoly. Már csak azért is, mert ha egyszer beszél az unokatesóddal, és kiderül, miket hazudtál, vszínű nagyobb probléma lesz ebből, mintha te mondanád el neki.

Nyilván unokatesódnak se jó hogy hazudtál, és az lenne a legtisztább, ha neki is elmondanál mindent, érzéseidet, amik idegesítenek, és igazából tényleg mindent.

Tudom, hogy ezt így leírva nagyon könnyű mondani, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez a valóságban milliószor nehezebb, és vszínű magamtól zsigerből én se ezt csinálnám. Mindenesetre a hazugságokból még nagyobb kalamajka lehet, ha nem vallják be időben. Emelett természetesen sohasem késő elmondani egy hazugságot

A kérdést elolvastam, a válaszokat a válaszolat már nem.

Nem lehet annyit mindani, hogy Bocs, hazudtam? Elszaladt velem a ló, és a fantáziám. De ettől függetlenül most az vagyok aki szeretnék lenni. Stb… 30/F