Csak én gondolom azt, hogy a “fuckboyok” valójában szeretethiányos emberek?

A következő gondolatmenet talán furcsán hat, de próbáljátok meg komolyan venni, az lenne a kérésem.

A saját példámmal élve: 18F vagyok, alapvetően csendes, antiszociális személy aki nehezen talál barátokat. Mindig is háttérbe voltam szorítva, azonban a gimiben úgy döntöttem erőt veszek magamon és belekóstolok az “életbe”. A lényeg hogy egyfajta népszerűségre tettem szert a barátokat és a lányokat illetően, és sokkal központibb személy lettem mint eddig.

A probléma az lenne, hogy nagyon viszályosan megy az ismerkedés, és a legtöbben a fuckboy jelzővel illetnek mivel tényleg szó szerint átmegyek (nem úgy megyek át) a lányokon. Ez nekem rosszul esik, mert egyáltalán nem vagyok rosszindulatú ember, és eszemben sincs játszani mások érzéseivel. Mindig tiszteletben tartom a többi lányt, és a lehető legjobb formámat hozom, nem akarom őket megbántani. Az elején teljesen átlagosan ment, viszont nem kevés lányhoz volt szerencsém akikbe teljesen beleszerettem, viszont átvertek engem, és nagyon megtörtem lelkileg. Ezt összevegyítve azzal hogy a gyerekkorom sem volt valami rózsás, folyamatosan vágyok a figyelemre és a törődésre. Ha egy lány kedvel engem, nem vagyok képes visszautasítani, annyira vágyom arra hogy valaki “szeressen”. Legutóbb részegen smároltam egy lánnyal fél óra ismeretség után, miközben egy nagyon jól alakuló kapcsolatban állok egy másik lánnyal. Nagyon szégyellem magam e miatt, és csak egy példa volt, az egész életem hasonló volt mostanság. Szóval mindig azért kűzdök hogy mások által pótoljam magamban a lelki űrt, ugyanakkor nem akarok kihasználni másokat. Nem tudom mi lenne a helyes döntés, mert nincs rendben ez így.

Mit gondoltok erről az egészről?