Manapság miért nincsenek ilyen zenei ikonok?

#10 Értem én ezt, de attól még szerintem bőven van alapja annak, hogy ott ül a vállamon a kisördög, és azt mondja, hogy 100-ból 99 ember, aki ilyen sarkos kijelentéseket tesz egy több komplett zenei irányzatot magába foglaló umbrella term-ről, az a töredékét sem hallotta annak, ami elég lenne ahhoz, hogy ki is tudjon állni a véleménye mellett (amikor belemegyek vitákba itt ezen az oldalon popzenéről, általában be is igazolódik a gyanúm, a legtöbb ilyen ember full vaktában lövöldözik, csak annyi számít nekik, hogy legyen valami képzelt alapja a felsőbbrendűségi komplexusuknak).

A Bon Jovi-s dologgal kapisgálod is azt az irányt, ami felé általában vinni szoktam a popzenés vitákat: az, hogy a popzene gagyi, felszínes és cukormázas, az MESSZE nem újkeletű dolog. A hair metal is totál semmitmondó, tömeggyártott, külcsín-centrikus pop volt, persze, lehet, hogy szólózgattak a gitárosok, de attól még fantáziátlan giccses gagyi pop volt, és mindenki a poppossága miatt hallgatta a maga korában. Ugyanez volt az eurodance-szel is, meg a hatezer különböző Beatles-t koppintó bandával - sőt, ha már itt tartunk, a Beatles a karrierje nagy része alatt annyira volt mély, mint egy tál gabonapehely. Meg egyéb nagy pályát befutott művészeknek is mindig a legslágeresebb dolgai voltak a rivaldafényben. De ezzel szerintem így ebben a formában semmi baj nincsen, nem minden zenének kell arról szólnia, hogy művésziség, meg mondanivaló, meg miegymás, a művészet legalább annyira kell hogy szóljon a puszta szórakozásról, mint a mély értelmű önkifejezésről és szerintem nincs okunk arra, hogy az egyiket a másik fölé helyezzük, mert a kettő két teljesen különböző funkciót lát el - és ez így van már nagyon rég óta. A népzenék nagy része is a borozásról, meg a nőzésről szól, mindegyik olyan egyszerű, mint a faék, kultúránként egy kaptafára is mennek, ráadásul mindenki egymástól "lopta" őket, magyarán sok negatív pop-sztereotípia igaz rájuk, mégsem értékelhetetlen trágyaként vannak számon tartva, sőt, a technikai komplexitás meg művészi mélység szempontjából vett másik véglet, a szimfonikus zeneszerzők közül került ki egy csomó nagy népdal-gyűjtő.

A zene "csak" hobbi nekem, a hivatásomhoz épp csak annyi köze van, hogy informatikusként meló közben is lehet fülessel albumokat hallgatni. :) Még mikor tinédzser koromban ráakadtam a Green Day-re, az elindított engem egy ilyen lejtőn, azóta amikor épp nem zenét hallgatok, akkor is nagy eséllyel valami ahhoz köthető információt viszek be a szervezetembe :D

Na látod, ez az... A pop zene nem szitokszó, hanem egy műfaj, ami nagy arányban tartalmaz igénytelen felszínes zenét is (manapság meg aztán főleg), de ez nem azt jelenti, hogy az összes előadó igénytelen lenne. A Beatles is pop zenekar volt. Közbe meg ha valaki meghallja, hogy a Beatles-ről van szó, nem a szar zenére asszociál. Ugyanez elmondható David Bowie-ról is és még számos nagyra tartott pop előadóról. Szóval már csak ezért se használjuk szitokszóként a "pop" műfajt.

Bowie-tól pl. én is rendszeresen hallgatok pár számot, bár általánosságban azért a rockosabb dalait szeretem jobban.

#12 A Bon Jovi-t bár túlzás lenne azt mondani, hogy szeretem, én mindig külön választottam az olyan bandáktól, mint a Twisted Sister, Quiet Riot, Ratt, Dokken, Skid Row, szerintem azért, mert Jovi egy kicsit elhúz sztenderd pop-rock irányba ettől a glam-metal műfajtól, amitől amúgy kimondottan kiütést kapok. :D

"sokan azt is gondolják, hogy ami popos, az eleve rossz"

Sokan szeretnek ilyen vaktában ellőtt hiperbolikus kijelentéseket tenni, ha egy kicsit belekötsz az érvelésükbe, általában totál lejön, hogy halvány gőzük sincs, hogy miről beszélnek. Meg ennek a megítéléséhez még csak tudás sem kell, elég a józan logika: miért tartana bárki negatív tulajdonságnak egy olyan vonást, ami azt eredményezi, hogy egy zenét jó sok ember egyszerre tud élvezni? Az emberek hajlamosak borzasztóan túlmisztifikálni a művészetet, meg a tehetséget, és totál megfeledkeznek róla, hogy ők maguk is tudnak egy csomó ellenpéldát a saját érvelésükre, csak nem gondolnak soha bele...

#13 "A pop zene nem szitokszó, hanem egy műfaj, ami nagy arányban tartalmaz igénytelen felszínes zenét is (manapság meg aztán főleg), de ez nem azt jelenti, hogy az összes előadó igénytelen lenne"

Lehet, hogy én vagyok túl "poptimista", de tartom, hogy a színvonalbeli arányosságok nem súlyosbodtak az idő elteltével, hanem egyéb tényezők miatt éljük meg negatív változásnak a popzene evolúcióját. Vannak ennek az évtizednek is tartalmas előadói, Kendrick Lamar-nak (aki amúgy összességében meglepően mainstream ahhoz képest, hogy mennyire tartalmas) a Swimming Pools c. száma pl. amolyan buli-himnusz volt, amikor a kijött, de amúgy a dal arról szól, hogy tinédzserkorban a közösségi nyomás hogyan tud a túltolt bulizással valakit elindítani az alkoholizmus lejtőjén (meg a szövegen felül is egy tök kreatív, jól megírt dal). Sokan nem is tudják, hogy erről szól az a dal, de borítékolom, hogy 20-30 év múlva mikor visszatekintenek könnyes nosztalgiával a kortársaink erre a korszakra, az lesz az egyik dal, amit felhoznak majd példának, hogy bezzeg az én időmben milyen tartalmas popzene is volt... :D Szerintem amúgy az az egyik legfontosabb különbség retro meg modern pop között, amit egyszer a Steven Wilson nevű prog-rock zenész fogalmazott meg jól: régen is mesterségesen gyártott a zeneipar egy csomó gagyi bandát, de ők akkor még legalább próbáltak úgy csinálni, mintha nem ez lenne a helyzet. Szerintem jól mondta, amit mondott, viszont én kicsit más tanulságot szűrtem le belőle, mint ő. Ez egy nagyon nem népszerű véleményem, és szívesen várok rá ellenvéleményt, de szerintem a mai popzenének komoly előnye, hogy nem próbál meg többnek tűnni annál, mint ami. Amikor valaki a piáról, szexről, meg hasonlókról énekel, az meg se próbál költői lenni, meg kacifántosan fogalmazni, hanem kerek perec úgy mondja meg, ahogy van. Ez szerintem egy olyan őszinte vonása a mai popnak, amit kevés ember értékel. Szerintem te is kicsit ott húzod meg a határt az "egyszerű pop" és az "igénytelen" között, hogy mennyire közönséges a stílus, de nekem pont, hogy pozitívum, ha valaki azokat a dolgokat, amiket az átlag fiatal minden generációban fontosnak tartott (bulizás & b♥szás) nem költőien, hanem egy átlag tinédzser felfogásával fogalmaz meg.

"A Beatles is pop zenekar volt. Közbe meg ha valaki meghallja, hogy a Beatles-ről van szó, nem a szar zenére asszociál"

Pedig szerintem lenne alapunk arra asszociálni. Félre ne érts, nincs bajom a Beatles-szel, de az ő Ob-La-Di Ob-La-Da című remekművük semmivel intellektuálisabb tartalmilag, vagy összetettebb zeneileg mint Lil Pump-tól a Gucci Gang, szóval én totál nem háborodnék fel, ha valaki azt mondaná rá, hogy igénytelen gagyi. Csak ugye ez nem gyakran fordul elő, mert ott van a rózsaszín nosztalgia szemüveg, meg a klasszikusok sérthetetlensége.

Hű, jó messze mentünk az eredeti témától... :D

"Az a fő baj szerintem, hogy a legtöbb ember - még olyanok is, akik nyilvánosan beszélnek róla, pl. Puzsér - elég felkészületlenek belőle."

Ja, ez úgy ámblokk népbetegség minden témában. Amíg az ember nem tud eleget valamiről ahhoz, hogy átlássa, hogy mennyi mindent nem tud, addig azt hiszi, hogy mindent tud. Puzsér ennek ékes példája, ő maga a Dunning-Kruger manifesztációja, gyakorlatilag bármiről beszél elég ideig, lejön, hogy totál alul-/félretájékozott. A #10-es válaszban én is dicséretet kaptam a zenei szakértelmemre, pedig messze nem vagyok szakértő, épp csak tisztában vagyok vele, hogy mi az, amiről nem tudok eleget ahhoz, hogy véleményt nyilvánítsak, így csak akkor szólalok meg, mikor értelmeset tudok mondani. :D

"Mondjuk, ha már említettük Michael Jacksont: nem tudom, észrevette-e más is, de nekem az az érzésem, hogy a YouTube-kommenteket pl. nem lehet úgy olvasni, hogy ne bukkanjon elő."

A YouTube komment szekcióról ilyen témában pszichológiai tanulmányokat lehetne írni szerintem. Gyakorlatilag bármilyen híresebb régebbi zene alatt ha kommenteket olvas az ember, nettó rákot kap. Valamennyire együtt tudok érezni azzal a mentalitással, ami ott uralkodik, mert tinédzserkoromban nekem is volt egy ilyen "különc zseni"-komplexusom (mondjuk sose mentem vele odáig, hogy olyanokat mondjak, hogy "rossz generációba születtem"), de így utólag visszatekintve, szerintem marhára vicces, hogy az ilyen fiatalok arról osztják mindig az észt, hogy a kortársaik csak divatból hallgatják ezt meg azt, mert hogy csordaszellem így, média-manipuláció úgy, stb., eközben ők is tökre nyáj módjára istenítik ugyanazt a 20-30 nagy legendás előadót, amit elsőként eléjük tettek és annál aligha terjed tovább az a marha nagy egyéniségük.

"Én azért nem akarom levonni az értékét a jó dalszövegnek vagy az összetett zenének, mert azért ezek számomra is fontosak."

Szerintem az ember nem feltétlen alacsonyítja le / kérdőjelezi meg a jelentőségét egy-egy zenei vonásnak azzal, hogy azt mondja, hogy nem kell mindennek ugyanarról szólnia. Szeretem én a technikailag, meg koncepcionálisan komplex zenét, főleg progresszív metál, meg jazz formájában, de ez semmilyen hatással nincs arra, hogy mennyire élvezek egy Limp Bizkit-et, vagy egy Lil Pump-ot, mert a kettőnek teljesen más a lényege és hülyeség lenne őket egymáshoz mérni. Hogy a kedvenc hazai vloggeremet idézzem: "másért szeretjük a hétfogásos konyhai műremeket és másért az aluljáróban vett gyros-t, de nincs okunk lemondani egyikről a másik javára, még akkor se, ha utóbbi élvezetéhez az kell, hogy minél kevesebbet tudjunk az elkészültének körülményeiről" (ő ezt mondjuk videojáték témában mondata, de minden művészeti ágnál ugyanúgy helytálló). Amikor valaki komplett műfajokat minősít értéktelennek, az szerintem annak a jele, hogy az illető tök mást keres benne, mint amiről szól az adott stílus. Pl. metálosok szokták mondani, hogy a punk zenészek is olyanok akarnak lenni, mint a metál zenészek, csak a technikai készségük nincs meg hozzá, ami totál hülyeség, és látszik rajta, hogy nem tudják, hogy miről szól punk. Ez ugyanaz, mint mikor emberek azt mondják, hogy az absztrakt stílussal operáló modern művészek azért csinálják azt, amit, mert nem tudnának jobbat csinálni, holott Picasso is tudott fotorealisztikusan festeni már tinédzserkorában, épp csak nem látott fantáziát a tájképek meg portrék hányásig való ismétlésében...

"Ugyanakkor itt van pl. a Despacito. Valamiért divat azt írni, hogy milyen undorító a szövege, meg hogy az is csak a nők megalázásról és a szexről szól, csak azt ugye nem értjük... Legalábbis sokszor láttam már, hogy az emberek ezt írják, például itt a GYK-n."

A szövegéről pont nem hallottam még rosszat annak a dalnak, de elhiszem, amit mondasz. Mostanában tényleg az a dal a legnagyobb céltáblája a modern zene miatt hisztizőknek, mint régen volt a Baby a Justin Bieber-től (már azoknál, akik egyáltalán eljutnak odáig, hogy tudják, hogy Bieber már nem menő, meg Skrillex sem) :D

"Mindkét oldalt értem. Értem azt is, amit te mondasz, de azért én valahol mégse szeretem azt, ami már a közönséges kategóriába tartozik, és emlékszem, hogy tinédzserként sem szerettem."

Tinédzserként én sem, részben a fentebb említett különc zseni komplexus miatt. De ahogy egyre több és többféle zenét kezdtem el hallgatni, meg művelődtem a témában, átértékeltem jó pár dolgot.

"Az is érdeke,s hogy maga JBJ nem azt mondta, hogy a zene rossz, hanem hogy ugyanolyan. Hogy pl. Lady gaga nem új dolog, szerinte ugyanaz, mint Madonna volt. Justin Bieber szerinte a mai Justin Timberlake."

Ez idáig oké, de ez a jelenség is egyidős a művészettel. Az egymást váltó zenei, irodalmi, meg képzőművészeti irányzatokban is észre lehet venni ismétlődő sémákat, ez szerintem csak azt mutatja, hogy a generációs különbségek nem olyan jelentősek, mint amilyennek hisszük őket.

A tehetségkutatós téma egy nagyon összetett dolog szerintem.

Ehhez is van mindenesetre egy Steven Wilson-gondolatom. Ő mondta, az anyja barátnői szokták mindig mondani neki, hogy "Stevie olyan szépen énekelsz, miért nem mész el egy ilyen műsorba? Biztos imádnának", és erről neki az a véleménye, hogy nincsen baja a tehetségkutatókkal, de szerinte egy tök más dolgot képviselnek, mint ő - "én a zeneipar része vagyok, ők a szórakoztatóipar része. Nem azt mondom, hogy jobb vagyok náluk, csak azt, hogy a kettő két külön világ". A gondolat utolsó részét én is nagyon adom. Persze, az elég sz#r, ahogy az ilyen műsorok megpróbálják trivializálni, hogy mi a jó zene, de ez egy olyan dolog, amit az ember saját magától is elkövet, és nekem nem tűnik úgy, hogy a zeneiparra nagyobb hatást tennének az ilyen műsorok - ha meg netán kikerül belőlük egy olyan előadó, aki képes is magát fenntartani zenével még egy évnél tovább, az szerintem mutathatja azt, hogy több potenciál volt benne, mint amennyi az ilyen műsorokhoz kell.

"olyasmiket várnak el tőlük, ami teljesíthetetlen" & "manapság sokan azt hiszik, hogy bárki énekes lehet, aki némileg tud énekelni"

Ömm... Nem érzed, hogy ez a két gondolat egy kicsit ellentmond egymásnak? :D Mindkettő dologban látom a rációt amúgy, csak viccesen néznek ki egy bekezdésen belül, meg amúgy külön-külön is tudnék kötözködni mindkettővel.

Szerintem az ilyen műsorok elvárásaival nem az a gond, hogy túl magasan, vagy hogy túl alacsonyan van a léc, hanem hogy egy olyan mércét használnak, amivel semmilyen más kontextusban nem értékelünk zenét. Kezdve azzal, hogy mindenki mások számait énekli... Szeretek én egy jó feldolgozást, de szerintem attól jó egy jó feldolgozás, hogy van neki transzformatív jellege, azaz az előadó a saját személyiségével újraértelmezi az eredeti alkotást és emiatt egy teljesen más művet kapunk. Itt viszont épp csak annyi személyiségről beszélhetünk, mint amennyit valakinek a kiállása áthoz, meg amennyire bármelyik ember hangja különbözik a többiétől. Az éneklésre viszont úgy tekintenek az ilyen műsorokban, mint egyfajta sportra, ahol minél tökéletesebben kell teljesíteni, mert az határozza meg, hogy mennyire jó valaki. Véleményem szerint nem erről szól a művészet, a zene nem meritokrácia, sokszor pont, hogy valakinek a hibái adják a varázsát, meg gyakran azért lesznek legendásak előadók, mert nem jobbak, vagy rosszabbak az elődeiknél, hanem mások, innovatívak.

Viszont a tehetségkutatóknak ez a teljesítmény-centrikus hozzáállása ironikusan hasonló a popzenére panaszkodó rockerekéhez. Nem szeretem, mikor az emberek rossz dolognak állítják be azt a feltevést, hogy "bárkiből lehet zenész". Miért ne lehetne? Igen, bárki fel tud venni hangokat és felteheti a Bandcamp-re, ez így van. Mint már mondtam, a tehetség túl van misztifikálva, le kéne rombolni ezt a képzelt falat, amit az emberek felhúztak A Művészek™, meg az átlag földi halandók közé. Az ember tudja fejleszteni a készségeit, meg ki tud találni új, érdekes dolgokat gyengébb készségekkel is. Csak azért, mert volt egy maroknyi über-virtuóz zenész a történelem során, akik amint hangszert vettek kezükbe, máris profik voltak, attól még nem csak hogy nem ennek kell az alapnak lennie, nem is ez a tipikus. John Coltrane 18 éves korában ragadott először szaxofont és még utána két évvel is úgy játszott, hogy az ember azt mondaná rá, hogy ez csak egy random csávó, aki hobbiból megtanult zenélni, aztán végül belőle lett a világ egyik legnagyobb jazz-legendája. Nem azért lett nagy zenész, mert istenadta tehetsége volt neki, hanem mert sokat foglalkozott vele - arra pedig igen, úgymond bárki képes. Az mondjuk már egészen más téma hogy mi kell ahhoz, hogy valaki kimondottan sikeres is legyen. Az Adam Neely nevű zene téma köré orientálódó vlogger kapott egyszer egy olyan kérdést, hogy szerinte lehet-e a valaki úgy sikeres, hogy fogalma sincsen a kortárs zenéről. Adam válasza erre egy kérdés volt: "Mit tenne Miles Davis?". Ez egy olyan kérdés, amit az ember gyakran feltehet magának, ha valami nagy dilemmája van az életben. Miles Davis ugyanis azt csinálta, hogy karrierje alatt végigkövette a jazz számos különböző generációját, és azon kívül, hogy némelyik jazz irányzatot sajátkezüleg teremtette meg egyfajta ellen-reakcióként valamelyik korábbi alműfajra, az összes többi stílusban is volt neki legalább egy meghatározó albuma. Fontos tehát a sikerességhez, hogy erősen tudatosak legyünk a saját korunk zenei kontextusát illetően (meg még van egy rakás kis nüansznyi faktor, amibe bele se megyek, mert én sem különösebben látom át a töredékét sem), de ugye a sikeresség nem az egyetlen mércéje a zenének, és pláne nem a legfontosabb... :)