Kompresszió, szaturáció, LUFS probléma? Mastering?

Jó, mondjuk a mix hörög a saját vérében fetrengve mind a 4-5 tracken, amibe belehallgatok most... Jó, nem ennyire gáz, de tele van olyan trükkökkel, amikkel gyengíteni szoktunk túl harapós dolgokon kb. Sorolom őket:

Koppanásig sztereó. Ami hol big mono, hol csak az van, hogy bal, jobb és közép létezik, tér meg leszarva.

Téreffektek hangereje túl magas (reverbek, delayek, kórusok). Insertben a dry<->wet, sendben/returnben/auxon a send hangerő mindig nulláról indul, és amikor kezd éppcsak elég lenni, akkor is van az úgy, hogy már kicsit sok.

Amikor burkológörbék release hosszát állítod, akkor is tudod túl hosszúra. Ez, és a sok reverb stb eléggé arra utal, hogy nem limiterbe keversz, pedig lehet kéne. Próbáld ki, egyszerűen beljebb vagy vele, még ha jópárszor vissza-vissza kell nyúlni a limiterhez, akkor is kevesebb meló, mint utólag minden sendet meg dry/wetet lejjebb pakolászni, aztán elmenni a bánatba mást csinálni inkább...

A mötálok ha szoftverek, akkor le a hajjal. Ott is kicsit mintha moziban hallgatnám, lehet nem kellene arra gondolnod, hogy hú, az az élethű, ha egy térben szólal meg, nem szabad húsz eltérő reverbet használnom... Nincs ilyen, mindenki szabadon pakolja az eltérő tereket, van olyan is, aki sávonként külön, van olyan is, aki 4-5 különböző téreffektet sávonként különféle arányokban ad be sendből, meg legtöbben ahogy esik, úgy puffan alapon. Ami persze nem a legjobb egyik se, természetesen könnyebb olyan projektet elővenni dolgozni rajta, amiben láthatóan jó okkal történt minden, de ez még mindig megenged háromnál jóval több téreffektet.

A kísérletezéseid nagyon ígéretesek, és a megvalósításon is nagyon érződik, hogy utánamész dolgoknak, rendesen tanulod és gyakorlod a komplett folyamatot. Nem tudom angol mennyire könnyű neked, Bobby Owsinsky - Mixing Engineer's Handbook bőőőven orvosság lesz minden ilyen gondodra. Van még Bob Katz könyve Mastering Audio: The Art and Science címmel, az is nagyon ajánlott, de csak amikor már a mix nem tud elromlani nálad (például mert olyankor azonnal tartasz 5-10 perc lazulást, lehetőleg a friss levegőn). Egy 40k körüli belépő hangkártya meg valami hihetőbb Audio Technika vagy Superlux nyitott fejhallgató jó lenne külön mixingre, az idő nagyon nagy hányadában úgyis a közepeken dolgozol, a magasakkal annyi a dolgod, hogy a legteteje ne legyen már túl sok, a mélyekkel meg boldogulsz kedvenc agybadugósodon is. És amikor minden cuccodon jól szól, és még kocsiban is, akkor érdemes megjegyezni, mi mindent állítgattál hova, hogy milyenből milyen legyen. Az is nagyon ígéretes, ahogy két év tkp szórakozgatás után szólsz, szerintem ha odarakod magad, másik két év alatt nem lesznek ilyenek, hogy nem szól valami úgy, hogy letépi a mellemet.

Idő lesz ez még.

1. Vu2

Nagyon soundfontnak érzem a megszólalást, talán megérné vadászni a komolyabb hangmintakönyvtárakat vagy fizikai modellezéseket. Persze csak ha túl lassan készül a sültkrumpli. Így ez a géppuskapergő egy velocityn túlzásba ütve nagyon sokat elvesz belőle, és a gitár is vékonyka és szintén hiányzik legalább egy emberes round robin, hogy ne szóljon hangmintaként. Javarészt naturális hangszerekhez nekem túl pontos ez. Megérné dolgozni egy-egy jó groove template-en, esetleg kicsi véletlenszerűséget adva az időzítésekhez, bár szerintem ezeket elég nehéz természethűre kreálni úgy, hogy ne érje meg kézzel feljátszva megcsinálni pár takeből a tökéleteset. A harmóniák kb rendben vannak, kéri az éneket, meg persze a zenekari adaptációt.

2. Broken Heart

Kimondottan jól indul, a gitár jó lenne, ha dinamikailag építkezne az egyszerű téma minimális modifikációi mellett... Csendesek a dobok nagyon, kimondottan az a műfaj, ahol a pont még élhetőre limitált lábdob megüt egy sidechain kompresszorral minden mást, és úgy van közel péppé brickwall limiterezve az öreganyja is. A közepétől nem érzem, hogy bármi érdekes történne benne, és ez a téma végtelen egyszerűsége miatt lehet. Azért a végére megoldódik a dolog elég rendesen.

3. Canon (Cover)

Nekem ilyen Commodore64 utánérzés a dallamvezetés maga, és itt feature, hogy hallhatóan nem valós hangszerek, de mondjuk tracker zenének meg nagyon haladó, tehát szerintem a legkellemesebben hozza a nosztalgiát anélkül, hogy nagyon hozná. Érdekes, hogy már a sokadik olyan tracked, amiben túl hangos, aminek sok a közepe. Lehet nem kéne V-shape hangszínnel szóló lehallgatással keverni, legalábbis legtöbbször ez szokott lenni a fura tünet mögött.

4. Carol of the Bells (Cover) V2

Ezzel is annyi az összes gond, hogy a megszólalás már a hangforrásnál behatárolódik menthetetlenre, ha mondjuk kiadási minőség lebeg a szemünk előtt. Alapvetően a hangszerek minőségére gondolok itt, meg személyes véleményem szerint a fullra kvantizáltság is rengeteget elvesz belőle. Vagy fel kéne játszani ténylegesen jól, vagy ha túl jól sose megy, akkor a nem vészes take-eket megpróbálni ilyen 20%-os erősségekkel meg-megkvantizálni, míg tökéletes nem lesz anélkül, hogy vonalra kerülne. Meg ugye ami nagyon mellément, azt elég kézzel betenni, ha kevés van, és velocityket is lehet szerkesztgetni, amíg csak itt-ott van bibi.

5. If You Hug Me Vx

Kínzás ez a pergő :) de egyébként hozza a műfajt, követeli is a szöveget, félig elhülyéskedve a dolgot, meg minden.

6. R....c Himnusz

Egész hihetően szól, kivétel a géppuska dobok és a fullkvantizált élettelenség. Ezt már én is vállalnám, hogy közzétehetőre hozom bár még megeshet, hogy mixeletlen sávokat is kéne kérnem hozzá. Mindentől függetlenül ez is akkor lenne ténylegesen jó, ha zenekar kigyakorolva fellökné egy rendes kis stúdióban párezerért a többivel együtt. Egyszerűen ég és föld a különbség a végeredmény minőségében, ha nem azzal kell görcsölni, hogy feljavítgasd a kiinduló minőséget, hanem rendesen a legnagyobb gondod az, hogy vagy-e elég bátor egy-egy csuklómozdulattal komolyan butítani azokat a szólamokat, amik versengenek ok nélkül a fontosabbakkal. Kevesebb idő és inspiráltabb leszel a minden tekintetben túl erős alapanyagtól, főleg ha gyengécske pluginekkel hasonlítjuk össze.

FL-ben Slayerrel sikerült nekem is rengeteg gyorsműtéttel hihetőféle gitárt varázsolnom, de még az is nehéz ügy, mert valahogy túl nagy a rugalmasság, túl bonyolult úgy dolgozni, hogy elő kell állíts egy jó pickuphangot normális testrezonanciákkal és élhető arányokkal (ízléssel), abból legalább egy DI box trafó szokásos mellékhatásainak, na meg természetesen a választott hangszedőtől függően brumm, na meg megfelelő alapzaj hozzáadásával eljutni addig, hogy "bedughasd" egy zajzárba, hogy viselje a kompresszálást és a torzítást. Majd ennek úgy kellene megszólalnia, mintha értelmes fej és láda lenne normálisabban bemikrofonozva a célnak megfelelően. Itt meg már nagyon csappan a szoftver rugalmassága, általában impulzusválasz-seregeknek kellene tökéletesen fázisban lenni, hogy folyamatosan is lehessen szabályozni, vagy fizikai modellezéssel kell előállítani egy egészen életszerű impulzusválaszt, vagy valamit helyette. Sose olyan, mint amikor egy jól hangolt helyiségben válogatsz közelre és térre mikrofont és elhelyezést a valódira.

#29 Szerintem pont hogy egyre jobb az eszközök minősége és használhatósága. A legtöbb megszólalásbeli probléma, legalábbis az első pár évben, főleg a nem elégséges kiinduló minőség és a hangszerelésbeli hiányosságok egyenes következménye. Olyankor mehet akármeddig a várépítés, nem lesz nagyon másabb a végeredmény sem. Stúdiókban, valódi hangszereket rögzítő hangmérnök agya úgy működik, hogy mindenki elé az alkotói szándék szerinti legalkalmasabb, kompromisszummentes felvételi láncot teszi, és még azon is piciket igazít a kedvenc fejhallgatóját feldobva, nagyon gyorsan, azzal a céllal, hogy ki legyen maxolva az élő, lélegző valódiság érzete, tkp hangrendszer tesztanyag legyen egy-egy sáv (voltak ezek az audiofil teszt cd-k, jónéhány zaj meg szinusz sweep után pár szimpla trombita, zongora, stb trackkel, ott volt tetten érhető ez az ízlésesen hatásvadász módon gyönyörűre szobrászkodás).

Meg azért az egyik legfontosabb, hogy a megfelelő dolgokhoz hasonlítsa az ember a sajátját. Ha kattogós minimált csinálsz, akkor full fölösleges egy túróvá kent Taylor Swift radio editet hozzáhallgatnod, hogy vajon miben nem hozod a világszínvonalat. Teljesen más célok, már a zeneszerzői-hangszerelői attitüd is tök más világ, és erre jön rá egy rahedli specialista munkája kábé. A stílus nagyjaitól viszont rengeteget lehet tanulni, milyen időbeli eloszlásban mi lesz hangsúlyos, telítettebb mix vagy szándékosan üres, hosszas építkezés vagy gyors, de kettővel tovább nyújtva, elcsendesedés majd all in, doromboló basszusok vagy idegtépő lead, ésatöbbi. Apró díszítésekre tudatosnak maradni, repetitivitás megtörésével A-tól Z-ig foglalkozni, kvantizáltság érzete ellen könnyen megoldható trükkökkel tenni épphogy eleget (ilyen pl a lábdob midi szinten késleltetése pár ezredmásodperccel), és csak eztán jön, hogy lehetőleg ne versengjenek frekvenciák, főleg előtérben levők ne, hogy el legyünk osztva a sztereótérben is, hogy ne legyen ellenfázis (legalábbis ne legyen észrevehető, esetleg pont jobban álljon a monóban lehallgatáskor a különbség az anyagnak), és hogy a művészi szabadság megélése vastagon megálljon a jóízlés talaján azért... :)

A lehallgató rendszerek minősége régen is rossz volt egyébként, csak nem annyira, mint most a telefon vagy a random bluetooth krüttyögők. Azért egy airpodson ráhallgatás jól jöhet, ahogy a nagyon basszushangsúlyos, eltúlzott méretű agybadugós is érdemel egy kört, meg persze az autó, a szokásos zenehallgatós beállításon hagyva. Igazából így tanulja meg az ember a monitorjait jól hallgatni, a spektrumanalizátort jól beállítani és olvasni, a mixben a legjobb döntéseket meghozni, extremitásokból csak a vállalható eredményt adókra szorítkozni (van az is bőven), meg végső soron ezzel jut el az alkotói ízlésvilága oda, ahol önmaga hallgatói ízlésvilágának könnyedén meg tud felelni minden egyes alkalommal.