Regényírás! Véleményeznétek ezt a kis részletet?

Elsősorban a stílusra, helyesírásra lennék kíváncsi, hiszen ez alapján a részlet alapján, nem tudom, mennyire lehetne magát a történetet megítélni :D Fantasy lesz egyébként, hasonmásokkal, nekromantákkal, Atlantisszal és üvegpiramisokkal. Viszont, még nincs sok minden kidolgozva, van mit építgetni, csak érdekelt volna, hogy egy ilyesmi stílusban szerintettek mennyire lenne megírható ez a regény.

Minden választ előre is nagyon szépen köszönök! (18L)

Amarina magabiztossága megtöltötte a termet. Vakítóan fényes magabiztosság volt ez, olyan, amellyel nem lehetett versenyezni, és amelyet már hallomásból is irigyel az ember. Magas, nagyjából százhetvenöt centi-forma volt, dús, ébenfekete haja pedig palástként terítette be széles vállát, arca nagy volt és csontos, ugyanakkor szeme nőiessége, ajka dússága meglágyította kinézetét. Erős asszonynak tűnt, meglehet, az is volt, mégis, a tizennyolc éves lányok esszenciája bujkált benne mindinkább.

– Úrnőm! – szólalt meg félénken az egyik vörös sipkás őr erősebbre fogva karcsú lándzsáját.

– Hallgatlak.

– Mindegyik itt van. Teljesen egészségesek. A lányt külön tettük. Ott van a sarokban. – S, vastag ujjával oda mutatott, ahol Cecily kuporodott. A Fekete Démon mielőtt közelebb ment volna hozzá, jól megvizsgálta. A többi fogoly ugyanúgy ránézett. Mintha valami bazári mutatvány lenne készülőben. Ő pedig volna a bohóc, akin mindenkinek nevetnie kell.

– Nem csalódtam. Csakugyan, mint Janile. Találkoztatok már, leány?

A hajába temetkezett lány lassan emelete föl fejét, és nagy erőfeszítések közepette nézett a Démon szemébe. Leánynak hívta őt, pedig egykorúak voltak.

– Nem, Úrnőm, még nem.

– Kár. Kedvelni fogod majd. Igazán szeretnivaló teremtése az Úrnak.

Bizonyára úgy volt. Denzel azt mondta régebben, hogy Janile az Axeash-udvarban lakik mint Lord Marion Axeash ölebe. Amennyire ő tudta, a lány apja a fővárosból jött, és elszánt harcos volt az üvegesek elleni csatákban. Hogy él-e még, azt már nem derült ki. Mindenesetre Janile az Üvegesek pártján állt, és úgy táncolt, ahogy azok Walenson legnagyobb erődjében fütyültek neki.

– Miben hiszel, leány? – kérdezte aztán közelebb lépve. Súlyos koppanásai voltak csizmájának. Démoni volt minden mozdulata, hangja pedig egybeolvadt karizmájával. Égető szavak buggyantak szájáról.

Cecily először nem is értette a kérdést, de mikor az világossá vált, gondolkodnia kellett, mit válaszoljon. Amarina nem volt ugyan sürgető, de a népes hallgatóság köröttük visszafojtott lélegzettel kísérte párbeszédüket. Öt őr állt nyugodt ábrázattal a teremben.

– Hiszel az Úrban, leány? Van istened?

– Úrnőm, én nem tudhatom…

– Mit nem tudsz, gyermek? Valamiben hinned kell, ha evilági vagy. Ne légy buta! Mondd meg gyorsan!

Denzel szerint az Üvegesek látszólagos szolgái Istennek. Azt mondta egyszer, hogy rengeteg olyan dolgot csinálnak, amit istenfélő embernek nem szabadna. És valójában a tudományokban hisznek, ugyanúgy, mint ahogyan ő és az alkimisták mindegyike. Brituriában, sőt, talán az egész Óvilágban nem léteznek már emberek, kik feltétlen követői volnának az Úrnak.

És ő sem hitt benne. Mintha ezt a Démon is érezte volna nagyon jól.

– Nem szégyen. Mondd el mindenkinek, hogy tudják, hogy jártál!

Barna, zöld és mindenféle szemek szegeződtek reá. Fiatalok és idősek egyaránt. Távol volt tőlük, mert őt „külön tették”, mégis mindegyik a veséjéig látott el.

– Az a csúnya pap! Ugyancsak bántott téged, Fray? – A Démon körbemutatott a fakó termen, de a szemek, amik oly sokáig figyelték, elvesztek. – Sírtál, ugye? Ötesztendősként mit is tehettél volna, nem igaz? Jaj, várjunk csak! Hiszen te nem is sírsz. A lelked sincs meg, ugye? Nem te vagy az igazi hasonmás, hanem Janile.

Akármit is jelentett ez Cecily számára, és szórakozott akármilyen jól fekete lobonca mögött a Démon, egy sisakos őr termett mellette, bal karjánál fogva felhúzta a hideg kőről és azzal a lendülettel a gyomrába mártotta kardját. Homályosan ropogott még Amarina hangja valahonnan távolról:

– És mi lesz azzal, hogy egészségesen adjuk át őket apámnak?

– Az apja halott, Hölgyem. Ez pedig itt egy nekromanta, és jobb lenne távol tartania magát tőle, mert még kárt tehet magában.

– Na nézze, mik vannak! – csattant fel tetetett jókedvűséggel ám mindinkább feszülten. – Ebben az esetben zárják tömlöcbe, Janile-ért pedig küldjenek valakit, mert össze vannak kötve!

– Miért olyan biztos ebben, Úrnőm?

– Mit nem lehet ezen érteni!? Menjen már! Az az átkozott boszorkány még nem tudja, kivel kezdett. – És félálomban Cecily jól tudta, hogy a démon az ő nagybátyjáról, Denzelről beszél.

Néhány mérfölddel arrébb a Lardel erőd nyitott csarnokában sétáló Janile Greenblood forró hasához kapva borult a kőkemény márványpadlóra. Vörösség ömlött szájából, és fuldokolva köpte a szavakat, amikor két őr felnyalábolta a földről: – Itt van.