Kezdeti nehézségek könyvírásban? 16/L

"1-2 oldalig szerintem kibírható"

De miért kelljen kibírni, amikor élvezni is lehet? Csapj a lecsóba, induljon eseménnyel. Akkor is, ha a főszereplőd halálra unja magát. Egy hosszú, elnyújtott mondattal kifejezheted az unalmat (pl. így kezdődik A Pál utcai fiúk), vagy akár emlékek is szállhatnak a fejében, de azok is eseményszerűen jelenjenek meg, és amíg a karakter unatkozik, az olvasó ismerkedik vele az unaloműző képeken át. Nyilván logikusan, mert az élettörténetét unalomból senki sem idézi fel, hanem például fejben hallgatja a kedvenc zenéjét (le lehet írni, az is információ a karakterről), vagy felidéz egy gyerekkorában látott rajzfilmet (le lehet írni, mi történik benne, lehet kitaláció is) stb.

Aztán ahogy halad a jelenkori történet, úgy lehet az információt menet közben csepegtetni. Például közvetlenül az akciódús történések előtt vagy után (ne közben, mert akkor nincs idő gondolkodni) eszébe jut egy régi esemény, egy rég elfeledett emlék. Mondjuk, amikor óvodában elvették a játékát, esetleg fel is lökték, ő pedig siránkozott, de mivel senkitől nem kapott segítséget, egyszer csak megelégelte, felugrott, visszavágott, visszaszerezte azt, ami az övé (vagy nem tette, és azóta bánja). Így ismeri fel, hogy most sem tehet mást: ezúttal az erőszak az úr, ha életben akar maradni, ölnie kell. És elköveti élete első gyilkosságát. Vagy fordítva: utólag emlékezik vissza, és ezzel keres mentséget a tettére, a mentség pedig felismeréssé válik, az ösztön győz a morál felett. Ez csak egy példa, de ha jól ütközteted a múltbeli én és a jelenbeli ének belső harcát, drámai élményt adsz, mert az olvasó is kénytelen egyet érteni, hogy Tündérszép Ilona nem várhat többé Árgyélus királyfira, hanem neki kell szétrúgnia a hétfejű sárkány ѕzаttyánbőröѕ vаlаgát. Ez viszont nem minden oldalról szép: hiába a magabiztos túlélő, neki is fáj az, ami elveszett belőle azért, hogy valami más váltsa fel a helyét.