Írtam egy rövid mesét. Mi a véleményed?

A boszorka bánata

Élt egyszer egy várban egy rút boszorka. Ő maga csúf volt és szíve kemény. Semmi se tudta meglágyítani természetét. Egyszer feljött a várához egy csapat lány, akik édességeket árultak, gondolván, hogy talán az almás pite, csoki torta, vagy mézes kalács jobb belátásra bírja. Erre ő megfogta seprűjét és visszakergette a falujába a három kislányt. Másnap egy jóképű bátor lovag próbált szerencsét és megígérte neki, hogy feleségül veszi őt, ha lejön várának ódon lépcsőjén kinyitja a kaput és elfogad tőle egy csókot. A bátor lovag nem járt sikerrel hiába volt a szíve tiszta, szava derék a rút boszorka nem engedett és saját bútorait dobálta felé varázserejével, hogy takarodjon. Harmad nap egy öregasszony kopogtatott be hozzá, hogy meghívja őt az ünnepségre, ami a faluba zajlott. Tudni illik a király születésnapja volt és ő maga nem bírta elviselni, ha csak egy lakója királyságának nem mulat együtt a többiekkel. A boszorka erre nem is felelt már csak becsapta előtte az ajtót és hét lakat alá zárta, hogy még több látogató ne zörgessen be hozzá. A király erre összehívta a falu nagyját, hogy megvitassák, mit kezdjenek a boszorkánnyal és fele királyságát és leányát ígérte annak, aki megszelídíti az ő szívét. Egy koldus szegény lovag, aki nem járt ereje teljében szemben a többi lovaggal, akiknek karizma akkora volt, mint egy tekegolyó, azonban észben nem szenvedett hiányt. Rögtön ki is eszelt egy tervet. Azt mondta a királynak, ha ad három napot neki eléri, hogy a boszorkány elhagyja a várát. A király nem hitt a fülének, hogy csupán három nap alatt végheztudná, ezt vinni, de áldását adta a lovagra és mondta, úgy legyen. A lovag meghívta barátait, hogy tüzet rakjanak a boszorkány vára elé és mulassanak együtt. Hahotázásaik, izgatott kiáltásaik, ami játék, játék után követett felkeltette a boszorkány figyelmét, és ők három napon átzengtek, vigadoztak. Eddig sereglettek hozzám az emberek – gondolta – most pedig nem is törődnek velem. Mi történhetett? Habár a boszorkány érezte a késztetést, hogy csatlakozzon a lovagokhoz, de viszont túl büszke volt ahhoz, hogy beadja a derekát. Mígnem a koldus lovag elszólta magát: Kedves barátaim, erőt, egészséget. Nincs még egy olyan ember, akivel megosztanám társaságomat. Biztos nincs? – szólt egyik barátja ahogy előre megbeszélték. – Nincs még emberfia, akinek szívesen vágynál a társaságára? Talán egy boszorkányé? A lovag csak visszamosolygott – Nem ismerek én semmilyen boszorkányt. Neki végül ebből elege lett kivágta az ajtót, lesétált a lovagokhoz és azt mondta: De igen ismersz már évek óta élek a falutokba. A koldus lovag felkiáltott: Ó hát persze emlékszem rád. Hogy felejthetnélek el. A boszorkány csatlakozott hozzájuk, mire ők megosztották vele az ételt és boldog nevetésüktől zengett az éjszaka. Amikor végül a király megkérdezte, hogy honnan tudta, hogy beadja a derekát, ő annyit felelt: Az ember nem becsüli meg azt, amije van, amíg el nem veszíti. Aztán jobban akarja majd, mint bármi mást. Így is lett a boszorkány soha többé nem zárkózott be szobájába, ajtaját pedig mindig nyitva hagyta.