Szerintetek érdemes írással foglalkoznom?

Sziasztok! A barátaimnak megmutattam néhány írásomat, és nagyon támogatóak voltak, de mégis szívesen venném "idegenek" véleményét. Szerintetek érdemes lenne írással foglalkoznom? Igazából nem akarok minden áron ebből megélni, de ha már csinálok valamit, akkor azt szeretném olyan színvonalon, hogy mások is élvezzék, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy amit írok, van annyira jó. Szóval örülnék, ha esetleg leírnátok a véleményeteket erről a kis részletről. :)

A gyászharang a királyt siratta. Nem a katedrális harangjátéka volt ez, amely a pirkadat utolsó árnyait űzi el, sem pedig a palota tornyának mély, tiszteletet parancsoló harangbúgása. Egy alig hallható monoton kongás, ami a veszteséget hirdette az alattvalóknak. Csak Gerrys szíve maradt hideg.

Mezítláb osont fel a keskeny csigalépcsőn a hálótoronyba, s valahányszor elhallgatott a Hercegnő-harang, megtorpant és fülelt. Jobb szerette volna, ha a halotti tor elnyomja a lépéséinek zaját, hogy ne tolvaj módjára kelljen a nővéréhez lopakodnia. Neki, Kelet Urának!

Amint felért a királyi negyed szintjére, visszadugta lábait a míves csizmájába, megigazította rangját tükröző öltözetét, és fejét magasra szegve indult meg a masszív tölgyfaajtóhoz.

– Állj! Senki sem léphet be! – rikoltott rá egy páncélinges őr. Gerrys végigmérte. Szögletes koponya, széles orr, erős állkapocs: Kelet egyik szülötte.

– Három lovat hajszoltam a halálba, hogy most itt legyek, fiú! Azt hiszed, megállíthatsz? Ereszd le a kardod és engedj át! – nem volt vesztegetni való ideje. Éjfélkor ez az ajtó kitárul majd, és akkorra már messze kellett járniuk.

– Senki sem léphet be!

– Tudod, hogy ki vagyok? – fortyant fel és fenyegetőn lépett az őr mellett égő fáklya fénykörébe. A katona arcára nem ült ki felismerés. – Az apád nekem tartozik hűséggel, hát állj félre és ne tartóztasd fel tovább Vaaleras nagyurát! – A családi székhely neve előtt egy ajtó sem maradt zárva a királyságban.

– Sajnálom, nagyuram, de senki sem léphet be! – ismételte egyre csak az őr, de ezúttal korántsem akkora elszántsággal. Gerrys nagyot sóhajtott, és az erszényébe nyúlt. A fővárosban semmi sem bírt akkora meggyőzőerővel, mint két aranytallér csilingelése. – Nesze! – dobott az őr felé egy kis zsákot.

Nem várt tovább, öles léptekkel indult meg az ajtó felé. Már így is túl sokáig időzött. Az őr rá sem nézett, ahogy elsétált mellette. Orrát már rég a bőrzsákba dugta. Gerrys teljes testével nekiveselkedett az ajtónak, ami csak egy hosszú pillanat engedett neki.

A királyi hálóban nem lobogott tűz, ami elűzte volna az éjszaka hidegét vagy megvilágította volna a kőfalakat. Gerrys a holdfényben botorkált az üres szoba közepére. Túl nagy volt a csend, és egy pillanatra azt hitte, elkésett.

– Gerrys!

Nővére a háta mögül futott felé, karjait a nyaka köré fonta és arcát mélyen a férfi izmos vállába fúrta. Gerrys finoman megpaskolta a fejét.

– Már azt hittem, nem jössz el! – sóhajtotta Ena királyné, mielőtt a puha szőnyegre esett volna.

– Talpra! – mordult rá Gerrys. – Egy keleti sosem térdel!

Nővére fájdalommal eltorzult arccal nézett vissza rá, de felkászálódott.

– Fergas? – Ena visszanyelte könnyeit.

– Biztonságban– bólintott Gerrys. – Enilas magával viszi Vaalerasba. Mi pedig követjük őket.

– Nem, én nem mehetek.

A férfi elképedve nézett rá, aztán az ágy felé fordult. Ott feküdt a király holtteste. Barna, kifejezéstelen szemei a mennyezetet bámulták, merev kezei pedig egy tőrt tartottak. Gerrys utoljára az esküvőjükön látta a pengét. Ena maga adta Danlernek a tőrt, most pedig a király a túlvilágról kínálta kedvesének, hogy beválthassa a szent fogadalmat: együtt az életben és együtt a halálban.