Valaki be tudja másolni a Bexiből ezt a részt? -> többi lent

pontosan melyik részt? mi történik a részbe?

mert ha én megnyitom a linket, akkor csak a google képkeresőbe beírt "bexi valahol" -nál az összes találat bejön, mármint az összes kép, ami a Bexi - Valahol-hoz kapcsolódik

Igen. És ez a rész, a Késtél-ből van, az első részből .

"A fülessel a fejemen pengettem a gitáromat, amikor megvillant mellettem

a mobilom kijelzője. Facebook-értesítéscm érkezett. Kíváncsian vettem fel a

telefont a szőnyegről, is feloldottam a billentyűzárat. Az álneves privát

Facebook profilomra soha nem érkezik szinte semmi. Csodálkozva

nyitottam meg Nagy Márk üzenetét. „Te tudsz aludni?”

Ennyit írt. Még a kacsintós smiley is lemaradt, ebből gyanítottam, hogy

valami nem stimmel vele. „Nem. Te?"

- írtam vissza, és csekkoltam az időt. Mint mindig, a gitározással és a

dalszövegezéssel elszaladt az idő, az üzenet érkezésekor már elmúlt tíz óra.

„Nem. Mit csinálsz?” - jöi i az újabb üzenet. „Semmit” - pötyögtem be.

„Találkozunk?"

A válasza váratlanul ért, erre nem számítottam. „Most? Este tíz múlt!” -

írtam, de ahogy elküldtem, már meg is bántam. Sejtettem, hogy mit kapok

ezért. Nem is hazudtolta meg magát. „Este tíz? Úúúúúristen!” „Úgy értem,

hogy késő van elindulni, nem?” „Jó, értem, bocs, hogy megzavartam a

nyugis péntek estédet. XD” „Az ikszdézés már nagyon c i k i . . - küldtem el

az üzenetet mosolyogva. „Nem annyira, mint a késő-van rinyálásod.” „Szállj

le rólam. És különben is. Miért nem vagy a táncosokkal?” „Meguntam.” „Ó,

de kedves vagy, és akkor jön a programpótlás, velem? Felejtsd el, hol nap

találkozunk, szia!” — köszöntem el felháborodva. „Válj már!” — írta

azonnal, én pedig felvontam a szemöldökömet. „Mi van?” „Béka, szétvet az

ideg. Muszáj valaki olyannal lennem, aki átérzi.”

A szemét! Erre mit írhattam volna? Pontosan ugyanabban a cipőben

jártam, csak ő ki is mondta. Sóhajtva írtam meg a választ. „Jó, hol

találkozzunk?” „Nálatok, a ház előtt.” - írt vissza azonnal. „Rendben.

Mikor?” „Gyere le!”

Kérdőn néztem a telefonomra, aztán felháborodva eltátottam a számat. „Te

itt vagy???” „Aha. Na, gyere!” „Márk, ezt nem hiszem el! Mit keresel itt? És

ha nem vagyok itthon? És ha nem vagyok rád kíváncsi? És ha azt mondom,

hogy nincs kedvem veled találkozni? Te komolyan idejöttél ennyire

magabiztosan? Neked meg sem fordul a fejedben egy nem?!” — küldtem el

az üzenetet dühösen.

Hosszú kiakadásomra szinte azonnal érkezett a válasz, ebből gyanítottam,

hogy ő ennyire azért nem fogja megerőltetni magát. „Várlak.”

Idegesen felpattantam, és a mobilommal a kezemben kimentem a

szobámból. Anyu még a nappaliban volt, a tévé képernyője világította be a

helyiséget, a film jelenetétől függően hol sötétebben, hol világosabban.

— Lemegyek Márkhoz. Itt van a ház előtt, beszélni szeretne velem -

szóltam halkan.

— Kulcsot vigyél — felelte anyu, hátra sem nézve a kanapéról.

— Nem zavar, hogy elmegyek este tíz után? - kérdeztem.

— Beki — pillantott felém -, tizenhét éves vagy. Lemész a ház elé péntek

este tízkor. Jól teszed. Kulcsot vigyél.

— És ha megtámadnak? - kérdeztem.

— Márkkal vagy. Őt előbb megtámadják, addig te elfutsz

- magyarázta bölcsen anyu.

— Ez igaz. Márk nem bírná ki, ha nem ő lenne a főszereplő - tűnődtem. -

Jó. Akkor majd jövök...

— Rendben. Kulcs - szólt utánam.

Leakasztottam a fogasról a dzsekimet, felvettem a bakancsomat, és

felhúztam a fejemre a bő pulcsim kapucniját. Nesze neked, címlapfotó. A

leggings-bakancs-térdig érő pulcsi kombináció, kapucni alá begyűrt haj, és

smink nélküli arc

— nem fenyegetett, hogy bárki felismerjen. Köztük Márk sem, aki

tovább várakozott a kapuban, miközben én már kijöttem rajta.

Kérdőn néztem rá.

- Márk?

-Ja, te vagy az Béka? Azt hittem, valami hobó — nézett végig rajtam.

— Kedves vagy — motyogtam. — Elkészültem volna, ha éppen nem

állítasz be bejelentés nélkül...

— Miért nem készültél el? - értetlenkedett.

- Mert tudtam, hogy itt vársz.

— Elvoltam. Az üvegben néztem a hajamat — mutatón a kapu melletti

ablaküvegre, amit megvilágított a gyér utcai fény.

- Sokkal jobb volt, amikor ezt még nem tudtam - reagáltam le a tényt,

miszerint önmagát nézegette várakozás közben. - És most?

- Ismersz valami helyet errefelé? - nézett körbe a körúton.

- Kemál büféje éjjel-nappal nyitva van.

— Akkor együnk egy gyrost — javasolta."

Már másfél órája ültünk Kemál apró, és éjjel is rendkívül forgalmas

éttermének leghátsó asztalánál a hússal keveredő hagymaszagban, de észre

sem vettük. Hamar kiderült, hogy Márk nem lelkizni jött, egyszerűen csak

szüksége volt valakire, akivel őszintén tud beszélni, akire ugyanakkora

nyomás nehezedik, mint rá. Megnyugtatta a tény, hogy én ugyanazt elem át,

mint ő, ettől pedig felszabadult és megnyugodott. Ráadásul hazudnék, ha azt

mondanám, nekem nem tett jót a kissé extrém felbukkanása. Az asztalon

előttünk heverő tálca baklavából kivettem egy újabb darabot, és felvont

szemöldökkel néztem a velem szemben ülő Márkra. Az én lepukkant otthoni

öltözékemmel szemben Márk szokás szerint úgy nézett ki, mint aki

címlapfotózásra készül. Egy fehér pólóra fekete bőrdzsekit vett,

világosbarna haja pedig a szemébe lógott, amit ösztönös mozdulattal fésült

ki az ujjaival időről időre.

— Hogy csinálod végig a sulit? — kérdeztem.

- Fogalmam sincs. Valahogy leérettségizek májusban. Nagy sansz van

arra, hogy a vizsgaelnök is Márker. Mindenki az - dőlt hátra mosolyogva.

- Vagy arra van nagy sansz, hogy az érettségin ez nem számít

- ábrándítottam ki. - Hogy viszonyulnak hozzád a suliban?

- Jól. Imádnak.

- Miért nem lepődöm meg ezen a válaszon... - forgattam a szememet. -

De most komolyan, tényleg drukkolnak?

- Aha. Egy csomó jegyet kiosztottam az élő show-kra. Még

transzparenseket és táblákat is csináltak nekem. Az egyiket a matektanárom

fogta.

- Tök jó - mosolyodtam el enyhe szomorúsággal az arcomon.

- Amikor bekerültem a Pop/rockba, az igazgató behívót t magához,

elmondta, hogy drukkol nekem, és ha sokat fogok hiányozni, letehetem a

különbözetit és mehetek érettségizni a többiekkel.

- De rendes - csodálkoztam. - Ez jó fej dolog.

- Ja. Sőt, forgattunk is a sulimban egy csomó vágóképnek valót. Bejött a

stáb töriórára, akkor úgy csináltunk, mintha felelnék, persze előre

lezsíroztuk a tanárral a kérdéseket, meginterjúvolták az osztálytársaimat...

- Ez nagyon klassz.

- Neked nem így volt?

- Nem egészen — ismertem be. — Én zenetagozatosba já rok. Jártam.

Járok. Vagyis, most magántanuló vagyok, dióda járok vissza vizsgázni -

magyaráztam a helyzetemet. Ott annyira nem lelkesednek ezért — mutattam

körbe.

- A gyrosért? — értetlenkedett Márk.

- Nem! Hülye - sóhajtottam. - A mainstream vonalért. A sulimból

zongoristák, szólisták, hegedűvirtuózok kerülnek ki, ösztöndíjakat nyernek

külföldi zeneakadémiákra és konzervatóriumokba... Annyira nem voltak

elragadtatva attól, hogy „tinirocksztár” lettem, bulvárral meg mindennel,

főleg, hogy Geri oda jár, és mindenki ismerte a sztorinkat.

- Mit? Hogy nem maradtál meg egy sulibandánál, hanem megragadtad a

lehetőséget, és egy év alatt könnyűzenei karriered lett tizenhét évesen? -

ráncolta a homlokát. - Milyen kretén sulid van neked?

- Nem-nem. A suli nagyon jó. Szerettem.

- Te reflexből védesz mindenkit, aki szemét volt veled? - nevetett ki, én

pedig elgondolkodtam a hallottakon.

- Mást vártak tőlem, ezért nehezteltek az egész Bexi-dolog miatt.

- Mit vártak?

-Azt hitték, hogy egyenes utam van zongoraművészként. .. Bekevertem

egy kicsit a dolgokat.

- És? Jól zongorázol, azt is folytatod, nem hagytad abba

- csóválta a fejét Márk.

- Igen, de nem mindegy, hogy mit adsz elő. Egy Debussy- i la rabbal

vettek fel a suliba, ezek után képzelheted, milyen megítélést kapott egy

Késtél.

- De hát a Késtél gigasláger.

- Hiába - vonogattam a vállamat.

- Tényleg tudsz Debussyt játszani?

- Uhüm - bólogattam mosolyogva.

- Majd megmutatod?

- Tényleg érdekel? - lepődtem meg.

- Persze! Én nem játszom hangszeren. Nekem csak jó a hangom, meg

pokolian jól nézek ki — felelte.

- Ez most hogy jött ide? - néztem rá rezzenéstelen arccal.

- Sehogy, de valami erényemet nekem is fel kellett mutatnom, ha már

te ilyen Debussyvel dobálózol.

Ezen akaratlanul is elnevettem magam.

- Holnap vége a közös munkának, nem is fogunk találkozni

- Miért ne találkoznánk? — ivott bele az üdítőjébe.

- Mert téged elfoglal majd a döntő hete, meg a saját magad

sztárolása, miután megnyerted a műsort, nekem meg jön a második

lemezem - emlékeztettem a programunkra.

- Attól még találkozhatunk. Amúgy is, viszlek Londonba, mondtam

már.

- Nem leszek az álbarátnőd tovább, és ne próbálj meg hülyíteni a

kamu szövegeddel, amit minden lánynak beadsz

- Nem kamu. Téged viszlek.

- Nem viszel.

- Mondom. Sétálunk a Temze partján - kacsintott rám.

- Márk, először is, nem megyek veled sehová - jelentettem ki. -

Másodszor pedig, figyelj rám - néztem a szemébe

- Ha megnyered a műsort, és azt a sok dolgot, amit felsorol tál...

Vigyázz magadra.

- Én? Miért ne vigyáznék?

- Mert jönni fognak.

-Kik?

- A hiénák.

- Mire gondolsz?

- Nem sok emberben bízhatsz, ragaszkodj majd azokhoz, akik végig

veled voltak, az egész műsor alatt. Az új barátokkal bánj óvatosan, de

még óvatosabban a régiekkel. Hidd el, jót akarok. Nehéz időszak

következik, ha megnyered magyaráztam.

- Beka, lehet, hogy a kinézetem eltereli a figyelmet, ez teljesen

érthető... - kezdte volna fényezni magát, de közbeszóltam.

- A lényeget, Márk.

- Szóval, azért nem vagyok hülye. Tudom, hogy mi vár rám.

- Oké. Akkor jó - biccentettem.

- Tényleg nem hiszed, hogy téged vinnélek a nyereményútra, ugye? —

váltott témát vigyorogva.

- Nem — feleltem őszintén.

- De miért nem? Komolyan mondom. Halál komolyan, l éged

választanálak.

- Márk - néztem mélyen a szemébe. - Nem! Nem hiszem cl, és ne is

próbálkozz. Ezer másik lánynak megígérted már, nem állok be a sorba.

- Ezt nem ígértem senkinek, csak neked.

- Hagyd már abba! - nevettem fel. - Megversenyeztetted q

- a nyereményautód első ülését! Pontozással!

- Az más.

- Nem más. Te egy olyan srác vagy, akinek az olyan lány, mint én, egy

szavát sem hiszi el. Egy nézését sem. Egy mosolyát sem. Sőt — fokoztam

—, egy márkcsintását sem.

- Hé! A márkcsintás mindig őszinte.

- Nem fárasztó? — kérdeztem sóhajtva.

-Mi?

- Ennyit foglalkozni magaddal.

- Nem, már megszoktam. Néha lepihenek, de aztán újra tudok

magamra koncentrálni - vigyorgott.

- Borzalmas ember vagy - néztem rá elfojtott mosollyal, mert

akármennyire is felháborító a viselkedése és a mondandója, egyszerűen

olyan pofátlanul aranyosan adja elő, hogy nem lehet nem szórakozni rajta. A

szemét, ezt nagyon tudja. — Ha holnap továbbjutsz... — váltottam témát,

mire Márk el komolyodott.

- Továbbjutok, nincs feltételes mód.

— Oké, holnap továbbjutsz... Mit viszel a döntőre? Milyen számokat?

— Előadónként három produkció van a döntőben. Abból kettő szóló, egy

pedig duett a másik döntőssel. Ezt még nem lehet tudni, vasárnap

kezdődnek a megbeszélések és első próbák a két bent maradt versenyzővel.

— Értem — bólogattam.

-A két másik produkció, ami egyéni, abból egy olyan dal, amit már

énekeltem. A legjobbnak ítélt előadás, újra.

— És az mi lenne?

— A „Sorry seems to be the hardest word”! Azon mindenki sírt.

— Megnéztem, de én nem sírtam - ábrándítottam ki.

— Mert neked nincs szíved - legyintett.

— Hé! Dehogy nincs! Van! Igenis van, csak szerintem túl nyálas lett az

az előadás.

— „It’s sad, so sad, it’s a sad, sad situation” - énekelte mélyen a

szemembe nézve, én pedig magam előtt összefon! karral meredtem rá, nulla

érzelemmel az arcomon. — Na 1

- kérdezte, miután befejezte.

— Nem igazán.

— Mi kell neked, hogy elégedett legyél?

— Ennél sokkal több - nevettem fel gonoszul, Márk pedig, mosolyogva

megrázta a fejét. - Mi a másik döntős szabadon választható dalod?

— Az még nincs meg. Még keresem.

-Javaslok valami csöpögőst, amin olvadozhatsz a szín pádon - nevettem

fel, és elővettem a mobilomat, mert megcsörrent. - Igen? - vettem fel.

— Beki, hol vagy már? — kiáltotta anyu mérgesen.

- Öhm. Kemál büféjében, Márkkal - feleltem.

- Akkor lassan igyekezzél felfelé! Éjfél van!

- Rendben. Megyek. Most mérges vagy? Mondtam, hogy lejövök

beszélgetni - zavarodtam össze.

- Nem, csak ki akartam próbálni, hogy milyen éjfélkor üvölteni a

kamasz gyerekünkkel. Túl normális vagy, erre még soha nem volt alkalmam

— nevette el magát.

- Aha — motyogtam. - Akkor jövök.

- Rendben — tette le még mindig nevetve.

- Mi volt ez? - kérdezte Márk.

- Anyu kipróbálta, hogy milyen a szigorú szülő... - kezdtem mesélni,

de Márk félbeszakított.

- Nem az - legyintett. - A csengőhangod. Az mi?

- Ha már ilyen tapintatosan félbeszakítottad a sztorit, .unit meséltem,

tessék - toltam felé a mobilomat az asztalon.

Márk felvette, lépkedett a menüben, aztán összevonta a szemöldökét.

- Theory of a Deadman? - csodálkozott, mint aki még soha nem

hallotta.

- Aha. Egy kanadai rockbanda - bólintottam. - A szám pedig az Out of

My Head — diktáltam, mert közben már a YouTube-on lógott.

A telefont letette az asztalra, és elindította a számot.

I… I… I… I…I can’t get you out of my head, God knows I tried but I just

can’t forget”

- Mit gondolsz? — kérdezte elszakítva a tekintetét a mohiról, és

mélyen a szemembe nézett.

- Én? Ez az egyik kedvenc számom, ez a csengőhangom. ..

- Nem — rázta meg a fejét. — Mit szólsz hozzá, a döntőre?

— Ó - kerekedett el a szemem. - Nem sokan ismerik.

— De első hallásra szerethető, könnyű megjegyezni, kevés szöveg,

tapadós refrén - tűnődött.

— Ez igaz - értettem egyet. - És döntős hangzása van, ráadásul

kompenzálná a másik dalban lévő nyávogásodat.

— Téged megnyerne?

— Mit számít az? — nevettem fel a hajamba túrva.

— A döntőben minden szavazat kell, az olyan könyörteleneké is, mint

amilyen te vagy - érvelt.

— Kösz - szisszentem fel. - Oké, ha őszintén érdekel...

— Igen?

— Ha ezt énekelnéd, és nem ismernélek, és nem duetteznénk együtt, csak

egy szimpla tévénéző lennék... Akkor szavaznék rád - ismertem be.

Márk mosolyogva bólintott, és újra elindította a számol, a lyrics verzióval,

hogy rögtön énekelni is tudja. Ott ültünk, éjfél után pár perccel, a

duettestünk napján a török büfében, és az asztalon lévő telefonból szóló

számot énekeltük. „Those crazy nights, and all the things that we did, I.. a..

a.. a can't get you out my head.”

És ez a másnapi folytatás :

"Délelőtt tíz óra tizenöt perckor elkezdődött a duettest.

- Márkról tudsz valamit? - pillantottam Körtére, miközben kiállt a

parkolóhelyről.

- Te voltál vele az éjjel - vigyorgott gonoszul.

- Csak ettünk egy gyrost — védekeztem.

- Már a tévében van, próbálja a Mr. /1-t."