Valaki letüdná nekem másolni az SzJG 4. részéből azt amikor Cortez elviszi Renit motorral és beszélgetnek?

Utolsó óra után bepakoltam a szekrényembe, aztán

gondoltam, olvasókör el tt kimegyek a suli elé, ahol a többiek

Ricsi robogójával voltak elfoglalva. Amikor kiértem, éppen Dave

jött vissza, állítása szerint roppant veszélyes „sulikörön” volt túl.

– Jól van, na, szállj le róla. Elhiszem, hogy veszélyes vagy –

röhögött Ricsi, Dave pedig a leszállást követ en is azt

bizonygatta, hogy „a kanyarban látta az alagút végén a fényt”.

– Hússzal mentél, max a napot láttad… – röhögött Zsolti.

– Szörnyen gyerekesek – rázta a fejét Arnold, aki egy

kávéspohárral a kezében ácsorgott, és csak azért jött ki a suli elé,

mert én kimentem.

– Rohantam rajzra. Cortez, jössz? – nézett rá Virág csillogó

szemmel.

– Egy perc. Csak megyek egy kört – ült fel a robogóra, és a

térdének támasztotta a bukósisakot.

– Oki, bent találkozunk – sietett be Virág.

– Menjünk mi is – ragadta meg a karom Arnold, és

megfordult, hogy belépjen a kapun. Még egy pillanatra a robogón

ül Cortezre pillantottam, aki mosolyogva rágózott, és fél

szemöldökét felvonva engem nézett. Kicsit men volt. Kicsit…

– Reni? – kérdezte.

– Igen? – kérdeztem vissza döbbenten.

– Jössz velem?

– Nem! – szólt vissza Arnold helyettem, mire mindenki kérd n

felé fordult.

– Neményi, majd szólok, ha hozzád beszélek – mondta Cortez,

és újra rám nézett.

– Kezd dik az olvasókör… – hebegtem, de ez nem t nt túl

népszer válasznak, egy csomóan „húúú”-zni kezdtek.

– Oké – tette fel a kezét Cortez, és röhögve odafordult egy

csoport végz shöz.

– Jó – mondtam hirtelen, mire Arnold megpördült a tengelye

körül, és visszanézett rám.

– Reni, ne menj el! Kar dos vár. Fogalmad sincs, hogy tud-e

egyáltalán vezetni. Veszélyes!

– Csak egy sulikör! – indultam le a lépcs n, és közben

kivettem Ricsi kezéb l Virág sisakját, amit direkt nekem nyújtott

oda.

– Reni! – kiáltott rám Arnold újra.

– Mindjárt jövök – közöltem egyszer en, feltettem a sisakot,

aztán felültem Cortez mögé. Átöleltem a derekát, amit l a régi

ismer seim (pillangó barátaim) mind feléledtek a gyomromban,

és elindultunk.

Már akkor tudtam, hogy hülyeséget csinálok, és komolyan,

nem tudnám megmagyarázni, hogy miért mentem el vele.

Arnoldot nagyon megbántottam, az olvasókör elkezd dött,

ráadásul har agszom Cortezre, és ezzel a húzásommal a „nem

érdekel többet” projekt is értelmét vesztette. Arról nem beszélve,

hogy a sulikör helyett Cortez elkanyarodott az utcában, és

egyenesen a hegynek felfelé indultunk.

– Hová mész? – kiáltottam, de vagy nem hallotta a sisaktól,

vagy pedig nem akart válaszolni.

Az agyam minden pillanatban vészjeleket küldött, miszerint ez

nagyon, de nagyon nem helyes, de akkor nem érdekelt. szintén.

Ki ne szeretne legalább egyszer úgy motorozni, hogy az

teljességgel tilos, hogy büntetés lesz bel le, hogy lekéssük miatta

az olvasókört, hogy senki nem tudja, hová mentünk… rülten

izgalmas volt az egész, és a továbbiakban egyszer sem kérdeztem

meg, hogy hová megyünk. Nem ütögettem a vállát, hogy azonnal

álljon meg. Bíztam benne. És tudtam, ha lenyúl engem az

olvasókörr l, nem megy rajzra, ráadásul barátn je van, akkor

valamit mondani akar. Majdnem negyedórát tartott az út felfelé a

hegyen, és bár itt lakunk lassan két éve, még sosem jártam

errefelé. A kacskaringós kis utcákban egyre feljebb jutottunk, a

fák lombjai árnyékot vetettek ránk, én meg csak szorosan öleltem

Cortez derekát, és a bukósisak alatt lehunyt szemmel

mosolyogtam. Mikor megálltunk, már biztossá vált, hogy nem

érek be az olvasókörre. Uppsz.

Cortez levette a sisakot, aztán elsétált a robogó mell l.

Követtem a példáját, lerángattam a fejemr l Virág sárga bukóját,

és igyekeztem az ujjaimmal eligazítani a hajam.

– Oké, ebb l baromi nagy balhé lesz. Ha nem zavar, éppen

most van rendkívüli szül i… – kezdtem, mert azért szerettem

volna, ha tudja, engem nem lehet csak úgy elvinni. Vagyis a jelek

szerint de, viszont attól még nem díjazom (nyilvánosan).

– Ma egész nap mindenki azt találgatta, hogy ki megy el év

végén – szólalt meg, ügyet sem vetve arra, hogy én másról

kezdtem beszélni.

– Igen – motyogtam zavartan.

– Egyszer sem szóltál…

– Nem.

– Miért nem? – lépett közelebb hozzám. Elnéztem mellette,

hogy ne kelljen állnom a tekintetét, és akkor jöttem rá, hogy egy

kilátónál vagyunk.

– H , de szép! – csodálkoztam el, mert éppen ráláttam az

egész városra.

– Szóval? – tért vissza az eredeti témára.

– Szóval mi? – kérdeztem vissza. – Mi ez a hely?

Megmutatnám anyuéknak – töprengtem.

– Értem – biccentett Cortez. – Nem fogsz beszélni róla…

– Nem – ismertem be, mert nem tudtam többször témát

váltani. Illetve felesleges lett volna.

– De tudod, hogy ki megy el – húzta ki bel lem.

– Igen, tudom – hagytam rá idegesen.

– Oké – túrt bele a hajába. – Lehet, hogy te? – nézett mélyen a

szemembe. És akkor megértettem. Cortez egész nap azon agyalt,

hogy vajon azért hallgatok-e, mert rólam van szó. Wow. Ez

eszembe se jutott. H ha. Viszont ha azt mondom, hogy nem,

akkor rögtön rájön, hogy Arnold. Okosan kellett felelnem, ami

azért a körülményeket figyelembe véve nem volt olyan egyszer

feladat.

– Igen, lehet, hogy én. De lehet, hogy nem – mondtam lassan,

jól átgondolva.

– Lehet, hogy te… – ismételte és kínosan elröhögte magát.

– Cortez, nem mondhatok többet, ez már így is sokkal több,

mint amennyit szabadott volna. Valaki elmegy. Ennyi…

– Megértettem – biccentett. – És az a valaki jól átgondolta?

– Igen – vágtam rá rögtön. Mert én Arnoldról beszéltem.

– Oké – közölte. biztosan nem Arnoldra gondolt. –

Visszaviszlek a sulihoz, még beérsz az olvasókörre – legyintett.

– Várj, legalább körülnézhetek? Ha már egyszer itt vagyok –

jelentettem ki, és a betonozott parkolótól elsétáltam a padig, ami

a füvön állt. Felültem a tetejére, és miközben a Converse-emmel

tapostam az ül részt, a várost bámultam. Cortez pár pillanat

habozás után felült mellém, és együtt néztünk magunk elé.

– Szép ez a hely – mondtam halkan.

– Régen sokat jártam ide egyedül, esténként, tudod, átgondolni

a dolgokat – mondta komolyan.

– Tényleg? – fordítottam felé a fejem.

– Nem – közölte, aztán elröhögte magát. – Igazából fogalmam

sincs, hol vagyunk – tette hozzá, mire kitört bel lem a nevetés. –

Komolyan. Azt hiszem, életemben el ször járok erre.

– Azt hittem, ez valami bevált hely…

– Igen, mindig ide hozok lányokat olvasókör helyett, hogy

vallják be, elmennek-e a suliból – mondta mosolyogva.

– Sejtettem – nevettem el magam megint.

– Az a helyzet, hogy miközben jöttünk felfelé, nem is

figyeltem, csak gondolkoztam.

– Ezt jó tudni, tekintettel arra, hogy te vezettél – bólintottam. –

Viszont tényleg szép hely – fordultam ismét a panoráma felé.

– Az – biccentett.

Még pár per cig ültünk csendben, aztán Cortez szólt, hogy

vissza kéne menni. Már nem tartottam annyira jó ötletnek.

Sejtettem, hogy mi vár rám.

Felültem mögé a robogóra, átöleltem, és lehunytam a szemem.

Igyekeztem megörökíteni a pillanatot, amikor ketten voltunk,

átölelhettem, és nem volt ott Viki… Akkor nem is létezett.

Legalábbis számomra.