Kérhetek kritikát? (Vigyázat hosszú! ) Ja és nyelvtan nácik kíméljetek!

Barátnőmmel írtuk még érettségi előtt. Régi játék ez köztünk az egyikünk ír egy bekezdést a másik folytatja közben tilos megbeszélni, hogy ki mit tervez a történettel csak úgy tudsz rajta változtatni ha a történet szálán változtatsz. Törölni és javítani tilos. :D

Egy korrepetítor vallomásai

-Halló rendőrség, egy őrült betört a házamba!

-És mit csinál? Megfenyegette magát?

-Nem! Tanul! Nagyon zavaró fel-alá járkál és hangosan mormolja a tananyagot, néha a földhöz vágja a füzetét, úgy tesz mintha megsértődne. Majd két perc után felveszi megsimogatja és az egész folyamat kezdődik elölről. Ezt eljátsza minden nap 16-18 óráig.

Utána zokogógörcsöt kap, és hazaszalad. Lába nyomán kikopott már a szőnyeg, van egy lyuk a padlón ahová a füzetét dobálja, sós könnyeitől már tengerparton érzem magam. Ez már testi sértés nem?! Ráadásul 19 órakor visszatér és kezdi előlről, mintha mi sem történt volna. De most már toporzékol is. Lejött a tapéta, ott, ahová veri a fejét 2 percenként.

Próbáltam neki nyugtató teát adni. Már-már úgy tűnt, hogy beválik, de ekkor ismét ez agyon gyűrt, tépázott füzetre téved a tekintete. Szája legörbült, szeme megtelt könnyel. Hősiesen nyelt egyet felvette kinyitotta. Egy percig csend volt. Megnyugodtam kimentem a szobából. 5 perc múlva artikulálatlan üvöltésre szaladok be, amiből a „nem értem” és „szarok az egészre” szavakat lehetett kivenni. Ekkora már mindent megpróbáltam, a halált megvetve közelebb merészkedtem hozzá. Apropó, biztos úr, lehet perelni maradandó halláskárosodásért?

Próbálkoztam a hipnotizálásával, de szeme minduntalan a meggyalázott füzetre tapadt, így ezt az ötletet elvetettem. Úgy tűnt , sokkos állapotban van, egy idő után semmire sem reagált, bár amikor pentagrammot rajzoltam a földre piros krétával, úgy tűnt , izmai görcsberándulnak, reflexfolyamatai beindulnak, és monoton hangon, ködös tekintettel kántálni kezdett. „1942-Németország megtámadja Sztálingrádot” Álmélkodva hallgattam, hiszen ez szép hiszen ez jó. Vajon miért ordít folyton ha ilyet is tud?!

Mivel maguk a sokadik hívásomon is csak nevettek, szakértőhöz fordultam. Felkerestem a legkiválóbb ördögűzöket. Pénzt időt nem sajnáltam rá. Hisz látszott, hogy szerencsétlen elképesztő módon szenved. Már-már állatias hangon szűkölt. Amikor meglátta az ördögűzőket, nyáladzani és rángatózni kezdett, és az összes ördögűzőt egyre agresszívebben kérte számon egy bizonyos Oukumura Rin, vagy kit. Őrjöngő tekintete mindent elárult. Az ördögűzők küzdöttek, de nem jártak sikerrel. Sok óra próbálkozás után megtépázottan menekültek, még a kaput sem volt idejük kinyitni, átugráltak rajta. Ekkor az az elmebeteg leány szívettépő bömbölésbe kezdett, és verseket szavalt a magányról, a szingliségről és az összetört szívekről.

Az ördögűzők eléggé lesoványították eddig sem éppen hízásra hajlamos pénztárcámat. Ezt a szerencsétlen lényt is etetnem kellett. Amikor evett csak szűkölésre tellett tőle. Látszik úri nevelést kapott. Tudta jól hogy úrilány teli szájjal nem ordít. Pénzgondjaim megoldása végett turista látványosságként mutattam be a nagyérdemű publikumnak.

A közönség élvezte a kísérletezést. Meglobogtatták az amerikai zászlót, ő elkezdett kántálni „1937-Karantén beszéd” . Meglát egy koporsót, szavalni kezd „Nincsen apám, se anyám, se istenem, se hazám, se bölcsõm, se szemfedõm, se csókom, se szeretõm.” A szeretőm résznél alig észrevehetően megbicsaklik a hangja. Miután az összegyültek megelégelték a kultúrát, és azt, hogy bármit látott, kántálni kezdtek, úgy döntöttek tesznek egy próbát. A lény rácsaihoz löktek egy feltűnően jóképű 20 év körüli fiatalembert. Elképesztő volt a reakció. Addig a lény akarom mondani szörny, bocsánat ez se a helyes kifejezés. Lány, ez az! Azt hiszem ez a szó illett rá régen, valahai szebb időkben. A hajához kapott megpróbálta kifésülni. Esdekelő tekintetét körbe hordozta. Majd ennyit mondott: „Ugyanitt egy hét múlva?!” A fiú megrökönyödött. Az eddig vérben forgó szemek mereven bámultak rá, válaszra várva. Alighanem ezek voltak életének leghorrorisztikusabb pillanatai. A lány leült, láthatólag azon morfondírozott, miért nem ügyelt jobban a ruhájára. Már beszámítható állapotban volt. A fiú, megérdeklődte, hogy mibe őrült bele. A lány először nem értette a kérdést, majd felcsillant a szeme, kaparászott a ketrec sarkában és a már szétrongyolódott füzetet adta át ragyogó arcal a megrökönyödött fiatalembernek, egy felkiálltással. „Tanuld meg!”

Biztos úr az életemre esküszöm, a fiatalembert alig két nappal később láttam amint a lány tüneteit produkálja, így őt is bezárták. Itt van a vásár végében, meg is mutathatom, ne nevessen ez a színigaz. Teltek múltak a napok a hetek. Nap éjszakát követett. A lány még mindig itt van. Már nem ordít, nem is sikoltozik, haja rendezett, látszik hogy ügyel a külsejére. Az elrongyolódott füzet helyett egy könyv van nála. Olvassa fajta a szeme a betűket. De néha-néha egetrengetőt sóhajtott. Először csak a könyv margóján gyűltek a szívecskék, majd hely híján a padlóra rajzolgatott. Mikor már plafont is telerajzolta elgondolgodtam, hogy tenni kéne valamit az érdekében. Mikor már a rácsokat is végigkarcolta szívekkel, úgy döntött megkérdezi a fiú nevét, hogy legyen mit írnia a szívekbe. Megvárta, amíg kinyitják a kapukat, hiszen gyógyulásában reménykedve minden nap megsétáltatták, elszökött, természetesen vissza hozzám. Biztos gyermekgyilkos voltam előző életemben. Beviharzott a fürdőszobába, gyorsan zuhanyozott, rendbe szedte magát, még sminkelni is sminkelt. Nem akartam neki arcfestéket adni, de mit tehettem volna? Vitte őket magától. Pirkadatkor kiszökött a fiúhoz. Úgy döntött megkérdezi a nevét, és ha minden jól megy, megszöknek és együtt leérettségiznek. Hiába, még nem tisztultak ki teljesen a gondolatai. A fiú rettenetes állapotba volt. Szeme alatt akkora táskák voltak, hogy egy 5 tagú család simán bepakolt volna egy két hetes síeléshez és még maradt volna hely a cuccaik mellett. Nem nézett a lányra aki hiába ült mellette órák óta. Élettelen hangon hajtogatta „A gombáknak 3 osztálya van a moszat gombák, bazidiumos gombák és mi a harmadik?! Mindig elfelejtem!” A fiú őre rettegve nézett a lányra. Úristen, mi lesz, ha megharapja, széttépi szegény szerencsétlen lányt a dühöngő szakaszban járva?! Ekkor csoda történt, a lány odahajolt és csak ennyit súgott halkan: „tömlős gombák.”

A fiú felnézett. „Hát te vagy az” súgta elhaló hangon. „Talán együtt sikerülni fog. Talán nem egyedül kell megvívnunk a harcot.” A lány komolyan bólintott. A fiú próbált lábraállni, ám valami lehúzta. A lány segített neki kipakolni az 5 tagú család síkészletét, és végül elhagyták a cellákat. Az oktatási hivatalban jelentkeztek az érettségi vizsgára. Azóta együtt tanulnak, ám még mindig az én otthonomban. De legalább nem ordítanak, hanem el vannak foglalva egymás vígasztalásával. Tulajdonképpen biztos úr, ekkortájt már megkedveltem őket. Néha-néha monotóniába zuhantak most is, főleg, hogy az érettségi időpontja egyre közeledett. Furcsa kis pár volt, tüzet raktak a nappali közepén, az egyikük tanult amíg a másik aludt. Később cserétek. Mintha csak őrt álltak volna, hogy megállítsák a fejükből kiröppenő tudást. Azóta nincs padlószőnyegem. Eljött május másodika az érettségik ideje. Ekkor már ez egész szomszédság nekik szorított, elhalmozták őket csokoládéval, omega 3 zsírsavval, szerencsehozó amulettel. Szegény párák csak kapkodták a fejüket. Végül mindent elfogadtak és hálás, fáradt mosollyal köszönték meg. Higgye el biztos úr: ekkor már én is korepetáltam őket. Ráértem csak arra kellett figyelnem, hogyha esik az eső gyorsan szaladjak a vödörrel. Tetszik tudni lyukat vágtak a füstnek. A gyors készülődés után félig reszketve, félig nedvesen az izzadtságuktól és a könnyeiktől siettek a gimnázium felé. A szerencseamuletteknek lehetett haszna, mert ahogy letelepedtek a feladatlapok elé, döbbenten egymásra néztek. Ennyi lenne az egész? Fáradtan, ám elégedetten fejezték be a vizsgát. A bizonyítványok kiosztása után láttam őket legközelebb. Addig az iskolában vertek tábort, bár tüzet nem rakhattak, feltalálták magukat a bunsen égőkkel is. Hiába na, nem voltak telhetetlenek. Szóval biztos úr, ott szaladtak felém azon az úton , a vegyesbolt felől, boldogan. Sikerült nekik. Azt mondták hozzám fognak költözni. Azt mondták, ne féljek, nem leszek egyedül. Biztos úr, hogy fogom én túlélni az egyetemi vizsgáikat?