Szerintetek milyen a könyvem?

Kíváncsi vagyok hogy milyennek gondoljátok, ez csak a prológusa, és leginkább a háttér része a sztorinak, nehéz elmagyarázni, de mit gondoltak róla?

Prológus

0.

Ma fogok meghalni. A nevem Ayla Burakgazi, és ma fogom leélni életem utolsó, legutolsó napját.

A utolsó napom úgy indult ahogy mindegyik más.

Mivel November huszonötödike volt ma, eléggé szürke, esős és hideg volt az idő. Olyan volt mint tegnap, vagy mint amilyen lesz majd holnap...

Csak én azt már nem fogom látni.

Felvettem az egyenruhámat, a fekete szoknyát és a sárga garbót a zöld nyakkendővel és próbáltam nem ránézni a kezem lévő sebekre, amiket én okoztam magamnak. Felhúztam a térdig érő fekete zoknimat, és próbáltam nem ránézni a a combomon lévő fehér sebhelyekre, hegekre. Az elegáns kötelező, barna cipőmre is felvettem.

A térdig érő barna ballonkabátomat, kiengedtem a hosszú hollófekete hajamat, hogy eltakarja a nyakamon lévő lila foltokat, és eligazítottam a frufrumat. Felkaptam az iskolatáskát, és kimentem a konyhába.

Ott várt rám a gondviselőm. Hátrakötötte a szőke haját, sovány arca volt, fáradt barna szemekkel.

Ő volt az egyetlen aki soha nem tett semmi rosszat velem.

- Mész a suliba, Ayla? - kérdezte vékony angol akcentussal. Britt származású, amikor örökbefogadott el kellett költöznünk Törökországból, Londonba.

- Igen – válaszoltam ügyes angol akcentussal. Török a származásom, de az angolt remekül megtudtam tanulni. Ez volt az egyetlen dolog, amire büszke voltam magammal kapcsolatban.

- Legyen jó napod – megölelt. Majdnem megrezzentem a kontakt miatt, de vissza öleltem – siess, el ne késs!

Ő lesz az egyetlen aki hiányozni fog nekem.

Ő lesz az egyetlen akinek hiányozni fogok.

- Nem fogok – léptem ki az ajtón. - Isten áldjon Illya!

Mosolyogva integetett. Nem talált semmi furcsát abban ahogyan elköszöntem. Már pár hete így búcsúztam el tőle.

Gyakoroltam, hogy a mai napra ne legyen gyanúja, amikor utoljára köszönök el tőle.

Amikor bementem a suliba már méregettek. Már vártak rám, mint mindig. Nagy kár hogy ma eltiprom a terveiket.

Ma lesz az utolsó esélyük. De tudom hogy elfogják szúrni.

Tudom hogy a negyedik óra után akarnak elkapni. Mindig ekkor akarnak mostanában. Régen csak reggel, vagy csak egy nap egyszer, de mostanában mindig mindenhol.

- 2 -

Amber már követ a tekintetével. Az ujjával pödri a szőke haját. Remélem most nem a fejemmel akarja tisztítani a WC-t.

Leülök a helyemre az osztályteremben.

Mellettem ül egy vörös hajú lány. Sohasem beszélgettem velem. Már nem is fogok.

- Képzeld ma megint elmentem teniszezni...

- … Igen? És találkoztál...?

- … Adeliával? Hát persze, képzeld....

- … Tudtad hogy ma apa nyert a....

- … Nem tudod mi volt a házi...?

- … Seamus ne aludj már...!

- … Adrian te sem tudod mi volt a házi...?

Mindenki ugyanúgy viselkedik. Kivéve egy embert.

- Burakgazi! - szólított a tanár.

- Igen! - kiáltottam fel és néztem a táblára.

A tanár úr rámutatott és azt mondta fordítsam franciára. Így tettem. Hallottam, hogy rengetegen nevetnek a hátam mögött. Amber kezdte az egészet és a kis csapata.

Mindenki ugyanúgy viselkedik. Kivéve egy embert.

Anshel. Az az ijesztő, zárkózott Anshel.

Hamubarna rövid haja hátra fésülve, szürke szeme ma intenzíven ragyogott. Sápadt, fehér bőre volt. Keskeny de mégis szálkás alkat és mégis magas. Elegáns vonásai voltak és hegyes, hosszú orra. Francia származású, francia akcentussal.

Tegnap mentett meg a többiektől a negyedik óra után. Épphogy túléltem, mire le tudta állítani őket.

Mondtam neki nem kellett volna, már megszoktam. De nem tudtam megszólalni.

Ez volt az első eset hogy valaki megmentett. Az is volt az utolsó.

Ma furcsán viselkedett. Ő volt az egyetlen aki nem stimmelt.

Folyton engem nézett, amikor nem figyeltem. A vörös hajú lányt is figyelte. Adrian Kahne felé is pislantott, közben pedig buzgón jegyzetelt.

Folyton az óráját nézte. Minden áldott pillanatban az óráját nézte.

És úgy tűnt hogy a mai napon piszok mázlista. Valaki elesett a folyosón és pont Anshelre zuhant volna, ha amaz nem lép félre. Tesi órán majdnem eltalálták egy labdával, de pont akkor ment alrébb.

De jobb dolgom is volt mint hogy Anshel-t nézzem.

Már csak egy óra és szabad leszek.

Elszállok ebből a pokolból, amit az ördögök uralnak.

A harmadik óra után nagy levegőt vettem és a tető felé vettem az irányt.

Senki sem nézett felém. Senki sem gondolt arra hogy én most mit fogok csinálni. Az óra után láttam Ambert mosolyogni. Az az őrült mosoly volt az ajkán, amitől a gyomron felfordult.

- 3 -

Ez miatt gyorsabban szedtem a lábam a tető felé.

Amikor a tetőre értem, leejtettem a táskám a földre, és a kabátomat is.

Előre léptem a peremére, ahol megláttam hogy Amber és a többi csapata, a fiúkkal együtt ott vártak rám. Ha nem megyek oda pár percen belül, rosszabbat kapok egy verésnél.

Ez történt volna tegnap is, ha az az Anshel nem ment meg.

Diadalosan elmosolyodtam. Most meglepem őket. Kifordítottam a tervüket. Most irányítani fogok.

Végül is ők küldtek erre.

Kiléptem a peremére és lenéztem. Magasan voltam. Ebből a magasságból, biztosan meghalok. Mindenki kicsi hangyának nézett ki innen fentről.

Elfogom hagyni ezt a poklot, amit az ördögök uralnak.

Megfordultam, hogy a hátam nézzen lefelé amikor földet érek. De amikor megfordultam a torkomban akadt a levegő.

Előttem állt Anshel. Lihegve és kapkodva a levegőt. Nem is hallottam amikor felért. Hamu barna haja össze vissza állt. És egy kék valami kiszabadult a pólója alól. Talán... valami kék nyaklánc.

- Ne tedd Ayla! - szólt gyengéden, mégis hangosan és határozottan. Mély és dallamos hangja volt. Kissé másmilyen volt mint tegnap - Kérlek ne!

Meg akartam volna kérdezni hogy honnan tudja, hogy miért érdekli, és hogy miért mondta ezt, de csendben maradtam.

Láttam rajta ahogy próbál közeledni, a karját kinyújtva felém, biztatóan mosolyogva, mégis a szeme rémült volt. Rettegett.

Miért ő félt amikor én fogok meghalni?

Ránéztem Anshel arcára, és arra gondoltam hogy miatta maradok, talán ő tud segíteni de ekkor...

Eszembe jutott minden egy pillantás alatt.

A szüleim, amikor eldobtak maguktól. Az árvaházban lévő szívatás, verés. Majd amikor a középiskolában szivattak. Amber és a barátai ahogy a WC- be nyomják a fejem, amikor kinevettek, csúfoltak, bántottak, rosszat mondtak, és senki sem mentett meg, senki sem állt ki értem, és amikor én megtettem magamért, csak még több verés lett a vége.

Undorító voltam. Utáltam magam. Illya nem érdemel meg és csak teher voltam a számára.

Mindenkinek jobb lesz ha én eltűnök. Megteszem a végső lépést a sakktáblán. Nem leszek többé gyalog.

Szabad akarok lenni. Boldog akarok lenni.

A legszebben mosolyogtam Anshelre, éreztem ahogy könnyek csordulnak ki a szememből és folynak le az arcomra. Öröm könnyek és kicsit szomorú könnyek, mert Anshel volt az egyetlen aki észrevett, és talán egy értékes barátot vesztek el, de nem bírom tovább. Túl sok a szenvedés. Lehet gyenge vagyok ha azt mondom hogy feladom, de nincs kiút.

- 4 -

Megpróbáltam és borzalmas volt a következménye.

Szeretetteljesen elmosolyodtam Anshelre, mert ő volt a legközelebbi ember akit barátnak hívhatok. Anshel szeme is patakzott a könnyektől.

- Köszönöm hogy megmentettél – tátogtam hangtalanul amikor már hátrébb tettem egy lépést – Isten áldjon!

Leléptem a másik lábammal is és zuhantam a mélybe.

Csak egy dologra tudtam akkor gondolni miközben zuhantam, mosolyogva szabadon:

Végre elszállok ebből a pokolból, amit az ördögök uralnak.

Az idegen, kinek vezetékneve Anshel, könnyezve nézte végig amint Ayla Burakgazi leveti magát az épület tetejéről.

- Ne – suttogtam - Ne, ne, ne, ne, ne...

A lelkemben ismét éreztem azt a szorító érzést. A gyomrom is összeszorult.

Ennek nem szabadott volna megtörténnie. Nem. Azt hittem most megoldom. Azt hittem most sikerülni fog. Az én hibám volt. Megint. Nem hiszem el hogy megint nem sikerült.

De még van esélyem.

Mindent meg kell tennem annak érdekében hogy Ayla Burakgazi életben maradjon.

Lenéztem a nyakláncomra, ami a nyakamban lógott. Olyan volt mint egy nagyon keskeny doboz, aminek az eleje és a háta ki van vágva, és ezüst. A dobozban három égkő sorakozott fel függőlegesen. Három zafír égkő. De már csak kettő égett olyan intenzíven, mintha fehér fény áradt ki volna belőle.

Megfogtam a nyakláncot. Megszorítottam a markomban. Olyan erősen kapaszkodtam bele, hogy az ujjbegyeim kifehéredtek.

- Ma Lumiére, csak még egyszer adj egy esélyt – sóhajtottam miközben könnyek folytak le az arcomról.

Amikor éreztem azt a furcsa érzést a mellkasomban és megláttam azt a kék villanást, tudtam hogy eltűntem.

Már éreztem ahogy visszatekeredik a mutató az órámon.