Így kezdődne a könyvem, mi a véleményetek róla?

RÓMA ÉKKÖVE

1931 London, Anglia

Claudia nyugott álmát egy függönyön átszivárgó napsugár zavarta meg. Ehhez hasonló fénysugarak már órákkal ezelőtt világossággal öntötték el London utcáit. A napsütés ellenére a lány még percekig élvezte álmát, mely az ókori Róma titokzatos birodalmába vezette el és megannyi izgalmat és titkot rejtegetett minden elhagyatott utcasarok mögött. Épp egy daliás külföldi kelmekereskedő öccsével társalgott a Forum egy árnyékos kőpadján, mikor szobájába tévedt az rakoncátlan fénysugár. Lassan kinyitotta ragyogó, smaragdzöld szemeit. Ekkor még nem is sejtette, hogy aznap kezdődik el élete legnagyobb kalandja, ami talán gyökerestül felforgatja addigi mindennapjait. És ez a kaland talán nagyon is hasonlít majd ahhoz, mint amit megálmodott.

Claudia egy gazdag angol üzletember fiának jegyeseként, bár egyszerű családból jött, gyakran megfordult estélyeken, bálokon. Ilyenkor megvált hétköznapi öltözékétől, és gyönyörű estélyiket öltött magára. Ruhái stílusának leginkább az ókori római viseletek szolgáltak alapul, mivel ez a kultúra mindig is a szíve egy darabját képezte. Gyakran hosszú órákat ült erkélyén és annak a gondolatával játszadozott, hogy ő ebben a lenyűgöző korban él. Megjelenése és elragadó személyisége, amire édeasnyja nagyon büszke volt, gyakran magára vonta a jelenlévők tekintetét. Kíváncsisága és a történelem iránti határtalan érdeklődése lenyűgözte jövendőbeli családja ismerősi köreit. Mindig vidám, mosolygós és közvetlen természetének köszönhetően azonnal befogadták a közösségbe, középosztálybeli származása ellenére is.

Henry szülei, akik lányuknak tekintették, szokásukhoz híven ebédre hívták a város előkelő negyedében lévő lakásukba. Claudia korábban indult, mivel az út szerelme otthonába a kerület legnagyobb és legforgalmasabb piacán vezetett keresztül. Édesanyja is vele tartott, de a nagykövetség ötemeletes épülete előtt elváltak útjaik, mivel neki a hivatalban volt elintéznivalója, így később tervezett csatlakozni hozzájuk.

- Vigyázz az úton, lányom!

- Persze, anyám.

Édesanyja szorosan átölelte, mintha örökre időkre búcsúzna tőle. Valamiért úgy érezte hogy egyetlen gyermekét a sors hamarosan nagyon távolra sodorja tőle, de gyorsan elhesegette ezt a baljós gondolatot.

- Anyám, baj van? – kérdezte Claudia aggódó tekintettel, megérezte, hogy valami nincs rendben.

- Nincs semmi, életem. Menj, mert még elkésel. Én is hamarosan ott leszek. – viszont bármennyire is próbálta, az asszony nem tudott megszabadulni ettől az érzéstől, ami már reggel óta gyötörte.

Claudiának akárhányszor e tér felé akadt dolga, mindig megállt gyönyörködni a különféle ékszerekben, ruhákban, virágokban, amik szinte ellepték az piaci asztalokat. Az árusok már ismerték, hiszen mondhatni naponta megfordult itt. Nem egyszer tért már haza egy mutatós fülbevalóval vagy illatozó virágcsokorral a kezében, amivel anyjának minden egyes alkalommal örömet szerzett. Ezúttal nem tervezett venni semmit, mert a hűvös idő kissé kedvét szegte. Ekkor még nem tudta hogy egy égszínkék, fényesen csillogó kristály csak rá vár.

Ezt a gyönyörű ékszert egy idős, őszhajú hölgy, Hillary árulta. Egy fa alatt kuporgott, és mintha őt várná, azon nyomban felállt, amint meglátta. Vállaira egy nagy, kockás takarót terített, hogy amennyire lehet, védje őt a csípős őszi időjárástól. Homlokát mély ráncok borították, de arca mégis jóságtól sugárzott. Claudia végigpillantott a szegényes néni portékáján, és egy égszínkék zafírnyakéken akadt meg a szeme.

- Ez gyönyörű!

-Ugye hogy az?

Claudia bólintott.

- Nemcsak hogy gyönyörű, de varázsereje is van, ugyanis egészen az ókori Római Birodalom egyik tehetséges kézművese készítette.

- „Az lehetetlen – gondolta magában a lány -, biztos csak így akarja eladni a portékáját.”

Bár nem vallotta be magának, de igenis kíváncsivá tették az elhangzott szavak. Úgy döntött hogy megveszi, mert valójában nagyon is tetszett neki a nyakék. Ismerős is volt neki, de nem tudott rájönni hol láthatta korábban.

- Megvenném, ha lehet.

- Nem, nem – felelte Hillary, miközben Claudia felé nyújtotta az ékszert -, ez téged illet meg már évszázadok óta.

- Hogyhogy az enyém?

- A családod régi öröksége, de többet sajnos nem mondhatok.

- A családomé....köszönöm szépen.

Arca elárulta, hogy nem teljesen érti, miért mondják ezt neki, de úgy érezte jobb, ha nem kérdez többet, mert sejtette hogy választ nem kapna.

Hillary egy bólintással felelt, mintha értené a lány fejében kavargó gondolatokat. Búcsúzóul karjaiba zárta a fiatal hölgyet, aki valamiféle megmagyarázhatatlan kötődést érzett a titokzatos néni iránt. Alig indult el, még hármat sem lépett, felismerte háta mögött az öregasszony hangját.

- Várj, gyermekem! Egy fontos dolog majdnem kiment vén fejemből: miután a nyakadba teszed a zafírt, keresd fel Hilaria asszonyt. Ő majd mindenben segít és válaszol a kérdéseidre.

Claudia szólásra nyitotta kecses ajkait, hogy megkérdezze, mégis ki ez a Hilaria, és egyáltalán hol keresse, de mikor hátrafordult, az asszonynak már nyomát se látta.

- „Különös...” – gondolta, miközben Henry lakása felé vette az irányt.

Egészen vőlegénye otthonáig töprengett a pár perce történtekről, de sehogy sem tudott rájuk logikus magyarázatot találni. Az előszobába lépve nem látott senkit. Biztos volt benne, hogy Henry a dolgozószobájában lévő tölgyfaasztal mögött ül, és valamiféle fontos szerződéseket tanulmányoz édesapjával. Ezért úgy döntött, felpróbálja az új nyakláncát a falon függő hatalamas tükör előtt. A nyakába tette a bámulatos ékszert, de egy pillantig sem csodálhatta, mert egy hatalmas nyüzsgő téren találta magát. Körülötte emberek jöttek-mentek. Egyesek kosarakat cipeltek, mások selyemszövetek árán vitatkoztak.

Ez nem is volt olyan különös mint az a tény, hogy mindenki ókori római kori ruhát és kiegészítőket viselt. A nők tunicában és különböző színű pallában jártak. Akik tehetős családokhoz tartoztak, a Földközi-tenger különböző térségeiből származó fátylakkal és olyan ékszerekkel egészítették ki öltözetüket, amikről a szégényebb sorsúak csak álmodni mertek. Nem volt ritka látvány az sem, hogy afrikai rabszolgák kísérték gazdáikat a poros utcákon. A férfiak viselete a tunica mellett a rangjukhoz méltó tógából állt. Ettől csak a rabszolgák egyszerű ruhája és az ivókban mulató vagy a tereken szolgálatot teljesítő katonák egyenruhája tért el.

Claudia hirtelen azt sem tudta, hová nézzen, álmodik egy vagy sem, ezért csak körbe-körbe tekingetet. Észre sem vette, hogy ő is korabeli darabokat visel aranykarkötővel a csuklóján. Rögtön mellkasához kapott, hogy megtudja mi lett a zafírkővel. Még mindig ott volt, és a nyakát ékesítette. A zsebében lapuló bársonyerszényről viszont csak később vett tudomást. Tekintetéből bárki kitalálhatta, hogy össze van zavarodva, de ez igaz is volt. Ennek ellenére az emberek mintha tudomást sem vettek volna róla, saját dolgaikkal voltak elfoglalva. Claudia csak állt ott, hol saját magára, hol a nyüzsgő tömegre és a városra pillantva, ahova csöppent.