Véleményeznéd ezt a részletet?

Előhang

1889. Január 28,

Hofburg

„Kedves Stefánia!

Megszabadulsz tőlem és az általam okozott kellemetlenségektől; légy boldog a magad módján. Légy jó a szegény kislányhoz, ő minden, ami belőlem megmarad. Add át üdvözleteimet minden ismerősnek, különösen Bombellesnek, Spindlernek, Latournak, Wowónak, Gizellának, Lipótnak, stb. stb.

Nyugodtan megyek a halálba, mert csak ez mentheti meg jó hírnevemet.

Szívből ölel szerető Rudolfod…”

A tinta lecsöppent a trónörökös tolláról, sötét foltot hagyva a papíron. Rudolf elmosolyodott, s az itatós párna felé nyúlva gyöngéden feltörölgette az egyre terjedő foltot, majd tollával ismételten a fekete tintával telt, gyémántberakású kalamáris felé nyúlt. Elgondolkodva belemártotta a hegyét – a fehér hattyútollak lágyan zizegve simultak össze minden mozdulatára – a kalamárist két téllel ezelőtt, huszonnyolcadik karácsonyára kapta az apjától. Az utóbbi években már annyira elhidegültek egymástól, hogy az ajándékot karácsony másnapján, édesapja egy cselédje adta át neki; őfelsége a császár, elhúzódó betegeskedésére való tekintettel minden bizonnyal kimentette magát e felettébb kellemetlen találkozás alól. Rudolf ujjai dühösen ökölbe szorultak a hegyes tollszár körül, mely újabb pacákat hagyott a papíron, s a fiatalember, lenyelve egy meglehetősen udvariatlan káromkodást inkább ismételten a megsárgult szélű pergamen fölé hajolt. Még világosan emlékezett, hogy aznap este is – mint már oly sok más alkalommal – feldúltan, s gyűlölködő indulataitól fűtve egyenest Mizzi-hez rohant, az ő Mizzi-jéhez, s ott nyomba tűzre is akarta vetni a nemkívánatos ajándékot, de a nő hosszas kérlelés, s győzködés árán lebeszélte róla. Két nappal később egy barna papirosba göngyölt, fekete, fényesre csiszolt hamutartót dugott be az apja ajtaja alatt, ezekkel a szavakkal „Karácsonyra a fiadtól.” Most, akárhányszor csak visszagondolt erre az esetre, nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjék; jóleső borzongás töltötte el arra a gondolatra, hogy apja tudni fogja, miért pont itt, a Burgban írta meg utolsó levelét, s hozzá intézett szavait, mikor majd először közlik vele a szörnyű hírt. Azon a helyen vetni véget életének, mely apja, iránta való elhidegülésének első jeleit mutatta meg számára – egyenesen gyönyörűséges elégtétellel töltötte el őt. Hál’ isten, hogy Mizzi, az a drága, okos lélek nem hagyta magát lebeszélni róla, ráadásul – s ezt Rudolf is jól tudta – nincs semmi, ami bigott vallásos apját jobban feldúlná, s végletekig megbotránkoztatná, mint az öngyilkosság, amelynek már csak puszta hallatára is, az öreg bizonyvást rögvest szívszélhűdést kap majd. Drága Mizzi… egyszer majd még ezt is meg kell köszönnie neki… egy pillanatra itt megállt az írással, s tintafoltos ujjaival masszírozni kezdve elgémberedett nyakát, gondolkodóba esett. Pillantása a nyitott ablakokra tévedt, s hirtelen kellemetlen, csontig hatoló jeges borzongás járta át – nem várta, hogy mindez ilyen… könnyű lesz számára. Gyorsan a kandallóhoz lépett, s néhány újabb hasábot dobott a pislákoló tűzre; a lángok álmosan nyújtózkodva kaptak bele a száraz rönkökbe, s recsegve-ropogva éledezni kezdtek, narancsos-vöröses fénnyel vonva be a falakat. Rudolf újból az ablakoz lépett, s a súlyos, sötétzöld brokátfüggönyöket széjjelhúzva, kinézett az udvarra.