Írok egy könyvet, de szeretném a véleményeteket kikérni, szóval bemásolok két részletet belőle. Mi a véleményetek róla? Érdemes folytatni? Elolvasnátok?

Amikor először voltam hajón, rögtön éreztem, hogy ide tartozom. Mindig volt valami a végtelen tengerekben, ami vonzott. Tudtam, hogy ide vágyom, hogy mindig bánni fogom, ha az életem nem úgy alakul, hogy a vizeket járhassam. Nagy szerencsére apám és anyám mindig mindenben támogatott, és azt mondták nekem, hogy valósítsam meg az álmaimat. És meg fogom tenni, sikerülnie kell.

Most, hogy nemsokára 22 éves leszek, elengedtek, természetesen a bátyám kíséretében, hogy egy nagyobb kereskedőhajón dolgozzak. Jack, igazából nem a testvérem. A szüleim barátságban álltak az övéivel, egészen addig a napig, amíg meg nem haltak. Ez után apám természetesnek vette, hogy felneveli barátja megárvult fiát. Nekem semmi kifogásom sem volt ellene. Jack azelőtt is a legjobb barátom volt, és ezen semmi és senki sem tudott volna változtatni. Egy kicsi féltékenységet sem éreztem, ha azt láttam, hogy anyám neki is olvas esti mesét, vagy ha apám őt is ugyanúgy tanítja, mint engem. Örültem, hogy boldognak látom a legjobb barátomat, a testvéremet.

Már több mint egy hete voltunk a tengeren, és ma is pont ugyanúgy léptem ki a fedélzetre, mint bármelyik másik napon. A hőség szinte perzselte a hajótestet, mindenki serényen dolgozott, egy ember éppen súrolta a fedélzetet, egy másik pedig kinevetett egy harmadikat, mert elcsúszott a vizes deszkákon.

A nap ragyogóan sütött, a sós víz illata pedig átjárta a tüdőmet. A hajó lágyan ringatózott. Ehhez még nem vagyok teljesen hozzászokva.

Láttam, ahogy Jack éppen a köteleket rakja rendbe. Sötét haja a homlokába lógott, és kissé kopott, szakadt nadrágján foltok éktelenkedtek. Amint megpillantott, rögtön küldött felém egy biztató mosolyt. Persze, tudja, hogy mire készülök. Nagyon érdekeltek a térképek. Az útvonalak és égtájak kavalkádja egyetlenegy papíron, aminek segítségével eljuthat az ember bárhova, akárhova.

A hajó térképészét Nataniel Jones-nak hívták. Láttam már párszor, ahogy a fedélzetet járja, és azt hiszem töprengett valamin. Meg szerettem volna kérdezni, hogy nem segíthetnék-e neki valamiben. Nagyon kíváncsi voltam rá, hogy hogyan dolgozik lent, a külön kabinjában, a térképekkel. Ezt akartam csinálni én is, és reméltem, hogy ő segíthet nekem.

Tudom, hogy nem minden embert hoznak ennyire lázba a térképek. A kisfiúk Angliában inkább lettek volna bátor katonák, kapitányok, ezredesek mintsem térképészek. De azt hiszem, hogy bennem mindig volt valami, ami más volt. E miatt a dolog miatt, a lelkem mélyén mindig kívülállónak éreztem magam. Bár gyermekkoromban ott volt mellettem Jack, és segített, amiben tudott, hogy ne érezzek így. Talán ha végre azzal foglalkoznák, amivel ténylegesen szeretnék, vagyis a tengereket járni, és új ismeretlen helyeket felfedezni és feltérképezni, talán nem kellene soha többé azt éreznem, hogy más vagyok.

Azt hiszem, egyértelműen beszélnem kell Mr. Jones-al. Meg kell kérnem, hogy segítsen nekem. Igen, amint meglátom a fedélzeten, odamegyek hozzá.

- Mr. Swan. Remélem nem zavarom meg az álmodozásban. –szólt egy hang a hátam mögül.

Hirtelen megpördültem, de olyan gyorsan, hogy egy pillanatig nagyon koncentrálnom kellett arra, hogy mindent tisztán lássak. Egy nagy sötét alak állt előttem, talpig feketében. Haja még Jack-énél és sötétebb volt, arcán keresztül pedig egy hatalmas sebhely, ami valószínűleg egy kardtól származott. A férfi olyan magas lehetett, mint én, és a testtartásán is látszott, hogy egy büszke és tiszteletreméltó ember. Semmi kétség sem fér hozzá. William James, a hajó kapitánya.

- Uram. Én csak…- kezdtem a magyarázkodást, amiben elég jó vagyok, de Mr. James belém fojtotta a szót.

- Úgy vettem észre, hogy ez elmúlt pár napban nem igen csinált semmit. Az apjának csak és kizárólag azért mondtam azt, hogy eljöhetnek erre az útra a bátyjával, mert azt mondta, hogy nem fogok magukban csalódni, mert tisztességes dolgozó fiúk. –mondta komoran.

- Sajnálom, éppen Mr. Jones-t indultam megkeresni, hogy megkérdezzem, hogy a segítségére lehetek-e.

Mr. James erre valami gúnyos nevetést hallatott, amitől kirázott a hideg. Ez az ember amúgy is elég ijesztő, nem kell ezt fokozni azzal, hogy még nevet is.

- Rendben van. Mr. Jones-ra amúgy is ráfér a társaság. Elég… magának való ember. Sok sikert hozzá. De amennyiben nemet mond, maga megy zöldséget pucolni.

Bólintottam, és igyekeztem olyan gyorsan eltűnni a kapitány szeme elől, amennyire ez csak lehetséges volt. A szemem sarkából láttam, hogy Jack végig figyelte a jelenetet. Ahogy láttam, nagyon jól szórakozott a szerencsétlenkedésemen. Bár próbálta leplezni, de ha valaki, akkor én elég régóta átlátok rajta. Jack előlem már nem tud elrejteni semmit. Mr. Jones kabinja a hajó egyik legeldugottabb szegletében volt. De nem volt nehéz odatalálnom, tekintve, hogy a napokban már többször elmentem itt. Mindig azt mondtam magamnak, hogy „na, most megteszem!” De eddig nem jártam sikerrel. Viszont ma, a szokottabbnál is elszántabb vagyok, mert Jack tegnap rájött a tervemre. Már nincsen visszaút.

Ahogy Mr. Jones kabinja ajtajához értem szinte ledermedtem. Próbáltam egyenletesen lélegezni, és lenyugtatni magam. Nem attól féltem, hogy zöldséget kell pucolnom, hanem, hogy ha ezt elszúrom, akkor talán le kell mondanom az álmomról. Örökre. De, mit ér egy ember, ha nem az álmainak él? Csak boldogtalan lesz, és élete minden egyes napján a pokol egyik bugyrát fogja bejárni. Nem! Én nem leszek ilyen. Egyszerűen nem lehetek. Harcolni fogok, harcolni mindenért, ami fontos nekem. A szüleimért, a testvéremért és az álmomért.

Magam elé képzeltem a szüleim arcát, ahogy biztatóan rám mosolyognak, és azt mondják: „Mindent bele!”. Igen, mindent bele kell adnom. Csak remélem, hogy a térképész nem valami magának való, gonosz ember lesz, aki majd visszautasít.

Vettem egy nagy lélegzetet, és kopogtam. Nincs válasz. Még egyszer kopogtam, ezúttal kicsit erősebben. Még mindig semmi. Vártam egy kicsit még az ajtó előtt, és azon gondolkoztam, hogy még esélyt se ad az élet. Ennyi lett volna? Még csak ajtót sem nyit. Ezúttal teljes erőmből elkezdtem dörömbölni az ajtón.

- Hahó! Mr. Jones? Itt van?

Ekkor valami nyekergést hallottam az ajtó mögül, majd tompa lépteket, ahogy egyre közelednek felém. Az ajtó lassan kinyílt, és egy nálam fél fejjel alacsonyabb, körülbelül 30 éves ember nézett ki a kis résen. Apró zöld szemeivel végigmért engem, aztán mormogott valamit, és intett, hogy menjek be.

Ahogy beljebb léptem egy hatalmas kabin fogadott, a levegőben éreztem a papírok illatát, meg a rumét keveredni. A szoba falát szekrénysorok fedték el, rajtuk mindenféle térképpel, volt, ami egészen újnak látszott, de volt, aminek a szélei már elkezdtek sárgulni. Látszott rajtuk, hogy már sok mindenen keresztülmentek, és ha tudnának beszélni, akkor sok kalandról tudnának beszámolni. A szoba közepén egy íróasztal volt, ami valamiféle nagyon sötét fából készült. Mr. Jones leült az asztal másik felére, és kérdőn pillantott rám.

- Ha a kapitány küldött amiatt, hogy eltűnt egy rumos hordó, mond meg neki, hogy nem én voltam az, bár megfordulhatott volna a fejembe, hogy el kellene vinni egyet, de úgy tűnik valaki okosabb volt nálam. –mondta.

A hangja nagyon mély volt. Apámnak is ilyen a hangja, és akaratlanul is őt idézte fel bennem. Az otthon melegét, a biztonságát. De gyorsan kivertem ezeket a gondolatokat a fejemből.

- Nem. Nem emiatt vagyok itt, és nem is Mr. James küldött. A saját akaratomból jöttem ide, hogy megkérjem magát, hogy hagy dolgozzak maga mellett. Nagyon örülnék, ha megtanítana mindenre, amit tud a térképekről, és segítene nekem megvalósítani az álmom, azt hogy egy hajón ismeretlen területeket térképezzek fel. –a szavak csak úgy kicsúsztak a számon, és észre sem vettem, hogy becsuktam közbe a szemem, és olyan erősen szorítottam, hogy elkezdtem kis csillagokat látni.

Lehet, hogy nem kellett volna ezt így Mr. Jones-ra zúdítani, de nem bírtam visszafogni magam. Így gyorsabban túl leszek rajta, ha el akar küldeni, és akkor még dél előtt végezhetek a zöldségekkel.

- Szóval nem a kapitány küldött? –törte meg végül a kínos csendet.

- Nem. –mondtam, de a hangom olyan távolinak és vékonynak tűnt.

- Az álmodat akarod megvalósítani, hm? – kérdezte, de egy csepp gúny sem volt benne.

- Igen, Uram.

- Hát legyen. Úgyis rendbe kellene rakni azokat. –mutatott 3 nagy láda felé. –Segíthetnél fiú.

Ez volt az első részlet, így kezdődne a könyv, és ez már egy kicsit később van benne:

A kalózok olyan hirtelen törtek ránk, hogy alig volt időnk reagálni. Egyszer csak átvetették magukat a fedélzetre kötelek és pallók segítségével. Egy pillanatig sem haboztak, hanem rögtön harcba kezdetek. Láttam, ahogy Jack előrerohant és elkezdett harcolni az egyik kalózzal. Ahogy a pengék összeértek ezüstösen csillogtak. Alig tudtam követni az eseményeket, olyan gyorsasággal mozogtak. Jack az egyik pillanatban még állt, aztán elgurult a földön, így elkerülve a kardot. A követezőben megint állt, saját fegyverét maga elé tartva, kivédve a következő csapást. Láttam, ahogy Mr. Jones, bár nem olyan gyorsan, mint Jack, de gyakorlott mozdulatokkal legyűri az egyik embert. Magasba emelte a pengét, de az utolsó pillanatban a kalóz hárított, felpattant és újra támadásba lendült.

Megállt előttem valaki. Egy fiú volt. Fején egy rongyos kendő, alatta barna haja az esőtől vizesen hullott a válláig. Szürke szemével szinte lyukat égetett a szemembe. Nem lehetett húsz éves se. Látszott rajta, hogy már majdnem felnőtt, de még ott volt a gyerekekre jellemző testtartás és alkat. Támadásra készen állt.

Ezek után összemosódtak az események. A fiú hirtelen elindult felém, de olyan sebességgel, hogy alig győztem követni. Ráadásul még az eső is hátráltatott. Megemelte a kezében a kardját és felém csapott vele, de én elugrottam előle. Aztán a következő támadásnál már nem volt ilyen szerencsém. A penge mély sebet hagyott bal karomon. Apám azt mondta volna rá, hogy csak egy karcolás. Én meg, hogy egy igen mély karcolás. Rettenetesen fájt. Aztán a víz rögtön elkezdte csípni. Odanéztem, és láttam, ahogy a kabáton ejtett lyukból, lassan vér kezd szivárogni. Megpróbáltam felemelni a karom, hogy a következő támadást hárítsam, de nem tudtam elég szorosan tartani a kardom, ezért az ütés ereje miatt kiesett a kezemből, és hangos csörömpöléssel ért földet.

Farkasszemet néztem az előttem álló fiúval. Kezét újra a magasba emelte, készen arra, hogy végezzen velem. Gondoltam, hogy becsukom a szemem. De ekkor eszembe jutott, hogy van egy tőr a csizmámba. Még apámtól kaptam, mielőtt elindultam otthonról. Azt mondta, hogy ez majd mindig megvéd. Akkor még nem értettem, hogy miért lenne veszélyes egy egyszerű hajóút. Már értem. Egy pillanat alatt nyúltam jobb kézzel a tőrért, ami elég furcsa volt, tekintve, hogy bal kezes vagyok. De mivel annak most nem sok hasznát veszem, nem maradt választásom.

Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, a fiú keze felé suhintottam. Sikerült megvágnom a kézfejét, de szerintem inkább a meglepettségtől ejtette el a fegyverét, nem pedig a fájdalomtól. Aztán a tőrömet a torkának szegeztem.

Soha nem öltem még embert. Soha sem öltem még meg senkit. És ahogy ott álltam a fiú előtt, kezemben a csurom vizes tőrrel, egyszerűen nem tudtam megtenni azt, amit bárki más megtett volna. Leengedtem a tőrt markoló kezemet.

- Nem tudlak bántani. –mondtam ki egyszerűen.

A fiú értetlenül meredt rám, aztán egyszerűen sarkon fordult és elment. Nem futott, de a léptei még csak sietősnek sem látszottak. Csak ráérősen elsétált.

Körülnéztem, de az az érzésem, hogy nem kellett volna. A vér mindenütt ott volt, és szinte vörösre festette az egész fedélzetet. Láttam a szakács élettelen testét közvetlenül mellettem. A hátán egy hatalmas sebhely tátongott. A kormányos egy kicsit arrébb feküdt tőle, ős is meghalt. Aztán megláttam Mr. Jones-t. Mozdulatlanul feküdt a földön. Rögtön odasiettem hozzá, és nagy megkönnyebbüléssel állapítottam meg, hogy még lélegzik. Ezután rögtön elkezdtem a tekintetemmel Jack-et keresni. De nem láttam sehol. Ekkor történt az, amit valószínűleg soha sem felejtek el. Egy hang hasította át a mennydörgések, a kardok és a halál zaját.

- Elég volt!

Azt hittem először, hogy képzelődök. De tisztán hallottam. Biztos voltam benne, hogy hallottam.

De rájöttem, hogy nem képzelődök, mert az összes kalóz engedelmeskedett, és abbahagyták a harcot. Csak akkor vettem észre, hogy közülük csak néhányan haltak meg, vagy vesztették eszméletüket. Közülünk azonban csak én és Mr. James volt talpon. Vagyis én inkább térdeltem Mr. Jones felett.

- Elég a játszadozásból. –mondta újra a hang.

Alig hittem a fülemnek. Az lehetetlen, hogy ez egy…

De ekkor megfordultam, és már biztos lettem benne, hogy a hang forrása egy nő. Éppen egy pallón sétált át a fedélzetre. Ami először feltűnt rajta, hogy egy hatalmas fekete kalapot viselt, hosszú, szintén fekete bőrkabáttal. Derekán valami fűző szerűség volt, alatta pedig egy egyszerű fehér ing. Nem szoknyát hordott, mint az angliai nők, hanem barna nadrágot, és egy magas szárú csizmát. Övében egy gyönyörű kard díszelgett, mellette pedig egy ezüstszínű pisztoly, aminek párja a másik oldalon volt.

Ezután a nő megemelte a fejét, én meg éreztem, hogy gyorsabban kezd dobogni a szívem, egyrészt a félelemtől, másrészt meg a nő szépségétől.

Bár nem mellette voltam, tisztán kivettem gyönyörű, tengerkék színű szemét, ami mint két ablakocska a tükörsima vízre, nyíltak az arcán. Aranyszőke haja, vizesen omlott a vállára, és apró hullámokban végződött a mellkasánál.

Az arca tiszteletet parancsoló volt, de nem lehetett idősebb, mint én. Csak úgy sugárzott belőle az erő.

Ennyi lenne. A válaszokat előre is köszönöm.