Titeket érdekelne a folytatás? (részlet)

Aznap sokáig feküdtél csöndben. Csak bámultad a plafont, az ujjaid a szőnyeg rojtjaival játszadoztak.

– Meg kellene szöknünk – mondtad aztán halkan, a szavaid felrobbantották a világot.

– Rendben.

Úgyhogy megszöktünk. Felnyergeltük a pónikat és elvágtattunk, magunk mögött hagytuk a tanyaházat, a szüleidet, az én szüleimet, mindent, amit ismertünk. Addig mentünk, amíg le nem ment a Nap, amíg a lovak szőre nem gőzölgött az izzadtságtól, amíg az ujjaink jéggé nem fagytak a szeptemberi hidegben.

Akkor aztán megálltunk, és egymást néztük az alkonyatban, azzal az új szemmel, amit az átlovagolt naptól kaptunk ajándékba. Ez az új szem furcsa volt, különös dolgokra fókuszált, amiket addig észre sem vettem. A szelet, ahogy belekap a hajadba, a felhőket, ahogy szürkéből feketévé változnak, a nagy, kövér pókot, ami az eső elől a levelek alá fonta a hálóját. Téged.

Téged, ahogy a póni nyakára hajolsz, és már nem sírsz. A szemed még vörös volt, de könnyek nélküli. Úgy néztél rám, mint aki tudja, mit akar. Olyan végtelen tűz tombolt benned, hogy elképzelni sem tudtam, hogyan lehetsz még mindig életben. Egy ekkora tűz az egész univerzumot képes lenne felemészteni. De nem. Ez a tűz benned volt. És te megszelídítetted, ahogy mindent megszelídítesz magad körül.

Aznap sokáig feküdtünk csöndben, az eget hallgatva. Bámultuk a felhős éjszakát, és a felhőkön túli csillagokról álmodoztunk.

– Vissza kellene mennünk – mondtad aztán, miközben az ezer darabra robbant világ lassan újból megtalálta önmagát.

– Rendben.

De te nem jöttél vissza.

Elaludtam, te pedig ellovagoltál, egyenesen a reptérre, ahonnan a géped indult kora délután. Még most sem tudom, hogyan találtad meg a repteret.

Én visszamentem.

Te nem.

Engem megtaláltak.

Téged sosem kerestek.