Ha így kezdődne, folytatnád?

Húsz perc.

- Szid, kérlek. Húsz perc múlva beszállok a gépbe, akkor kerek tíz órán keresztül nem tudtok hívni. Mi az, hogy hol van a múltkori ügy aktája?!

- Te vitted haza. – közölte. – Azt mondtad, hogy otthon írsz belőle jelentést, és fogtad, hazavitted.

- Jó. Bemész a házba. Felmész a negyedikre, kinyitod a villanyóra szekrényt. Lesz ott egy barna csuka. Felhajtod a nyelvét, alatta a lakáskulcs.

- Nem hiszem el, hogy ott tartod.

- Nézd, ti hárman tudtok róla, plusz Ádám, Zoli, anyu, apu… Teljesen biztonságos.

- Persze… Jó, bemegyek a lakásodba. Mit csináljak?

- Rakj be egy mosást.

- Komolyan beszélek.

- Az íróasztal legfelső fiókjában vannak az akták, és a másolatok.

- Kösz.

- Van még valami?

- Igen, lenne. Az aláírásod kell, vagy három akta, húsz lapjára.

- Ott van a többin, másoljátok le. Peti tudja az aláírásom.

- Xeeen!

- Vagy esetleg küldd el Montrealba, igazad van, fizesd ki, csak, hogy kész legyen! Szid, most komolyan!

- Fel kell vinni a központba, a BRFK-nak kell.

- Mi a francnak kell az ügyem, a BRFK-nak?

- Kapcsolódik valamihez…

- Jó, engem nem érdekel, intézzétek el azt az aláírást, egy hete elkezdődött a szabim, akkor még csak-csak bementem, de az ég szerelmére, Montrealba megyek! Onnan nem tudok szaladni két perc alatt.

- Jó, megpróbáljuk. Hívj, ha odaértél.

- Nézd a Légikatasztrófák-at, hátha benne leszek! – cukkoltam.

- Xen, ez nem vicces!

- Jó nyugi, Szia.

- Szia.

Szidni mindig is ódzkodott a repüléstől, pedig az apja a katonaságnál repülőket vezetett. Én persze, nagyvilági életmódom miatt többet repülök, mint buszozok, ő pedig minden egyes repjegynél megpróbál lebeszélni. Igen, ha az embernek a fél családja amerikai… Illetve nem azok, de kiköltöztek.

Újra megcsörrent a telefonom. Tizennyolc perc a beszállításig.

- Szidni, mi van már megint?

- Xen, Anna vagyok.

- Ja, bocs. Szia. Van valami?

- Lenne. Ne ásítozz, ahogy hallottam egy böhömnagy A380 Superjumbo-val mész, ami jobb, mint a Hilton, szóval alhatsz eleget.

- Boeing 777-el megyek, ki terjeszti, hogy Jumbóval?

- Hallottam. Szóval, módosítanom kéne a boncjelentésen, a beteg orvosának diagnózisa nem került bele.

- Szidnit, hívd, nála lesz az akta.

- De adsz rá felhatalmazást?

- Persze. Mit tudsz erről a BRFK-s dologról?

- Semmit. Én halottkém vagyok, Xen, és nem nyomozó.

- Jó, rakd hozzá. Látom, minden szétomlik, ha elmegyek egy hétre.

- Nem. Csak mindig elraksz mindent, úgy, hogy senki más se találja meg.

- Nem az én hibám. Holnapután átszervezés lesz az aktáknál, mindent be kell hozni, aláíratni. Kronológiai helyett ABC sorrend lesz.

- Egyre jobb. Nem akarok lekezelő lenni, de biztosan van, olyan rendőr, aki nehezen boldogul az ABC-vel.

- Nem vagy lekezelő. Ismerek pár… tucatot. – szépítettem, és az órámra bámulva némán kérleltem a hostess lányt, hogy kezdje meg a beszállítást, hogy elkezdődhessen a nyaralásom, és maximum tíz órára letehessem a telefont. Nem vagyok nélkülözhetetlen, de úgy néz ki, ha nyolc órája láttak utoljára, hiányzom nekik, vagy csak éppen találtak valami csicskamunkát, amit rám akartak bízni, de nekik jutott, így a velem való beszélgetés tökéletes halogatás.

- Jól van, csak ennyit akartam. Utazz jól, hívj minket, ha odaértél, érezd jól magad, és gondolj ránk! – búcsúzott el. Bár sejtettem, hogy ezzel a telefonbeszélgetéssel nem ér véget a dolog. Két perc múlva ugyanis anyám hívója rajzolódott ki a kijelzőmön, és akkor határoztam el magam, hogy megfontolom a csipogó gondolatát.

- Szia, anyu. – Mikor megnyomtam a „Fogadás” gombot, pontosan tizenöt perc volt hátra a repülő megrohamozásáig.

- Kicsim, minden rendben?

- Persze. Negyed óra és beszállok. És ne aggódj, rendőrtiszt vagyok, felismerem a drogosokat, terroristákat, és ahogy ezt a terminált nézem senki sem az.

- Kislányom, egy nemzetközi reptéren vagy. Rengeteg ember van ott. Lehet, hogy a komiszok épp a te gépedre kerülnek.

- Anyu ebben a században senki sem használja a „komisz” jelzőt. Egyébként megállapodtam a kapitánnyal.

- Már megint miről, drágám?

- Arra jött amikor becsekkoltam, megkérdeztem, hogy ő viszi-e a 777-et Montrealba. Mondta, hogy igen. Megkérdeztem, hogy felviszi –e a pisztolyom a gépre, mert nekem nem engednék. Azt mondta, hogy nem. Erre kivettem minden töltényt, ártalmatlanná tettem, és a kezébe adtam. Azt mondta, hogy David Connoly-t keressem.

- Kislányom, ha nekem belekeveredsz valamibe, az Atlanti-óceán fölött…

- Anyu, nyugi. nem hiszem el, hogy mindenki aggódik.

- Csak azt szeretném, hogy biztonságban legyél.

- Anyu, baleset-helyszínelő voltam, és többet dolgoztam, mint az NTSBI. Ebből jogosan vonható le az a következtetés, hogy kevesebb repülőgép-baleset történik, mint autóbaleset, sőt ha még hozzáveszed, hogy ez egy nagygép, nem is fogok érezni semmit, meg azt, hogy tíz óráig a legbiztonságosabb közlekedési eszközön fogok utazni akkor, megnyugodhatsz! – Tizennégy perc a beszállításig. Persze utazás előtt rengeteg észérvet szedtem össze a repülés mellett, sőt le is mentettem róluk egy listát, és mivel a kézipoggyászban utazó laptopom mindig velem van, akárkit meggyőzhetek.

- Kislányom, én értem, de az anyai aggódást ez múlhatja fel!

- Anyu kérlek. Tíz óráig a levegőben leszek, egy olyan gépen, ami a legbiztonságosabbak közé tartozik, ráadásul csak tízezer méteren.

- Csak tízezer méter! – hüledezett.

- Anyu, volt gép ami kétszer tízezren repült. Most leteszem, még Zoét is fel kell hívnom. – sóhajtottam.

- Jó. Hívj, ha leszálltál!

- Hívlak.

Tizenhárom perc.

- Xen! Már Londonban vagy? – Zoé hangja vidáman csengett.

- Igen, negyed óra múlva felszállok.

- Kapcsold ki már most a telódat, és hazáig be se nyomd! – Zoéval sokat beszélgetünk hétköznaponként, így ismeri a helyzetet, miszerint sokat dolgozok, és, hogy a társaim úgy értik, hogy a szabad vagyok, ég ha elvileg nem is. Női zsaruként az emberre könnyebbnek látszó ügyeket bízzák, és persze dühöng a média a magyar igazságszolgáltatás miatt, arra azonban nem gondolják, hogy az oroszlánrészét a férfiak végzik. Nekem is rengeteg erőbe került, hogy az őrmesteri posztig jussak, valamint, hogy egy jobb helyre kerüljek, és szerencsére az eddigi két társam megbecsült, de ez, úgy általában a kollégákról nem mondható el.

- Nem tudom, még fel kell hívnom a BRFK-t. – sóhajtottam.

- Minek?

- Az ügyem átkerül hozzájuk, de nem tudjuk, hogy miért.

- Xen, istenem, legalább most nyugodj le.

Tizenkét perc.

- Figyelj, még el kell intéznem pár telefont.

- Jó. Dobj egy sms-t ha beszálltál, nem kell szöveg, csak küldd el. Utazz jól!

- Köszi. – ezt is letettem. Közben a visszaszámlálás a tizenegyedik perchez közelgett. Szerencsére gyakorlottan reklamáló gyilkossági nyomozó, illetve őrmesterként fejből tudom a BRFK hívószámát, sőt a telefonomban is benne van, a gyorshívó listán.

- Halló, tessék, Budapesti Rendőr-főkapitányság. Miben segíthetek?

- Üdvözlöm. – vettem elő a hivatalosabb hangom – Szabó Xénia őrmester vagyok a zalaegerszegi kapitányságról. A gyilkossági osztály kapitányával szeretnék beszélni.

- Várjon egy pillanatot kérem. – halk kattanást hallottam, majd még egyet és átkomferáltak a gyilkosságira. Bár őszintén, ha ott meghallják a nevem, általában felsikoltanak, mert én vagyok az, aki a legtöbb átvett, elcsórt ügy miatt hívogatja őket, most azonban tényleg csak érdeklődni akartam.

- Müller ezredes.

- Üdvözlöm. Szabó őrmester.

- Á, Szabó. igaz is már egy hónapja nem hívott.

- Kérem, most az egyszer rövid leszek, mert a repülőmet már izzítják.

- Magának, még ahogy megy.

- A BRFK gyilkossági osztálya átvette egy ügyemet. Én jelenleg szabadságon vagyok, és nem tudom, hogy miért…

- Nézze, a maguk gyilkosához kétségbeesetten hasonlótó fickóra vadászunk, így inkább egy összefüggő egészként kezeljük a kettőt.

- Na, ne mondja. Késeléses gyilkos? Az egész országban egy tevékenykedik? – gúnyolódtam.

- Nézze, átvesszük.

- Kivételesen nem kötekedni akartam, csak kérdezni. Tudja, a Montreali nyaralást nem akartam így indítani. – direkt említettem az úti célom, mert Müllerrel való felületes viszonyomban rengetegszer fellengzősködünk egymásnak.

- Montreal, Montreal. maga hideg természet. Északra készül a nyár ellen?

- Higgye el, ott jó időn van, és nem kell reklamálni, hogy nincs légkondi az irodámban. – csipkelődtem, mert Müller nem egyszer indítványozta már.

- Meg akar fagyni?

- El kell mondanom, maga tudatlan lehet. Télen hideg van, nyáron tavaszszerű idő.

Tíz perc.

- Nem akarok dicsekedni, de pont tíz perc múlva indul a gépem.

- Milyen? Elég nagy?

- Küldenék magának egy képet, de a Heathrow-ról nem hiszem, hogy elviszik Pestre. Boeing 777.

- Már azt hittem Airbus.

- Ugye? Jobb lenne de majd visszafelé. Inkább beszéljünk arról, hogy maga mivel repül. Sárkányrepülővel? – röhögtem fel jóízűen. A háttérből kihallottam egy „Müller!” kiáltást.

- Akármennyire is élvezem magával a csevejt mennem kell.

- Ó és még valami! A két összevagdosott hullát, szíves örömest felküldöm a központjába, az emberei bizonyára örülnek neki! – Müller elég könnyű gyomorral rendelkezett, ellenben velem, aki a hullaházban is nekiáll egy sajtos szendvicsnek.

- Szívesen fogadom. – letette. Újabb élvezetes szópárbaj Müllerrel. Letudva.

Kilenc perc.

Újabb hívás, ma már a századik. Ezúttal Angie, a drognyomozó keresett, akinek valódi neve Angelika, de valahonnan ráragadt az Angie név.

- Szia, Xen! Gondolom tudsz a legújabb fejleményekről.

- Hogy a BRFK átveszi az ügyet? Persze.

- Ja, a legújabbra gondoltam..

- Miért olyan is van?

- Van. Drogot találtad a késelt pasas szervezetében, így megyünk fel Kováccsal Pestre, és csatlakozunk Müller csapatához. Mivel a drogot itt mutatták ki, olyan nőiesen kiharcoltam.

- Akkor én nagyon lemaradtam. Most beszéltem Müllerrel, titeket nem említett.

- Ja, mert ő még nem tudja. Tudod, kék szem, szőke haj, és egyenesen a feletteshez megyek… - Angie-nek valóban nagyon hosszú szőke haja és kék szeme van, hozzá topmodell alkata, és felettébb csinos megjelenése, ugyanakkor az egyik legjobb nyomozó, akivel találkoztam eddig. Ráadásul különösen jó adottság akkor is jó, amikor be kell épülni, akár csak egy éjszakára, a drog világába, Angie profi, ráadásul hihetetlenül jól játssza akár egy prosti szerepét is.

- Kicselezted Müllert?

- Nem olyan nehéz, mint ahogy gondolod. A hullát fel kellett szállítani nekik, mert ők nem bíznak meg a doktornőben, így mi Kováccsal is mentünk. – Kovács Angie társa – És egyenesen a főnökével beszéltünk Most egy ideig Pesten leszünk, holnap utántól.

- Éppen két perccel ezelőtt ígértem neki egy hullát. Úgy néz ki, megkapja.

- Meg két drognyomozót is a nyakára. És tudod, hogy viselkedik Kovács, ha valaki akadékoskodik vele… - hagyta nyitva a mondatot.

- Persze. A balesetit majd értesítsétek.

- Te meg, gondolom, már Ferihegyen ülsz… - váltott témát.

- Nem, ott már ültem. Most a Heathrow-on vagyok…

Nyolc perc…

-… És hamarosan beszállok a gépbe. – fejeztem be, az órámra pillantva.

- Na, akkor szia. Gondolom Szidni fog értesíteni. Jó utat.

- Köszi. Jó Müller-égetést.

- Meglesz. – lerakta.

Hét perc.

Hat perc ötvennyolc másodperc.

Vártam, hogy beszálljak, és ne kelljen telefonokat felvennem. Hogy tíz óráig pihenhessek. És átrepülhessek öt időzónát.

A kapunál már ott állt a Boeing. Éppen a csövet csatolták az ajtajához, és kivették az üzemanyag tartályból a tankot.

Öt perc harminc másodperc. És ekkor megcsörrent a telefonom.

- Peti, már te is?

- Nyugi, Xen. Csak azért hívlak, hogy jó utat, meg, hogy átfaxoltam egy halottkémi jelentést.

- Kösz. Mindkettőt. Nem is tudom, melyiket várom jobban.

- És ezt mindenki üzeni.

- Mindenkinek, kösz.

- Átadom. hívj ha, leszállsz.

- hívlak.

- Szia.

- Szia.

Öt perc.

Négy perc.

Három perc.

Két perc.

Egy perc.

Null.

A hangosbemondó hangja:

- A beszállítás megkezdődik a British Airways Boeing 777-es London – Montreal - Washington járatára! Kérem az utasokat fáradjanak a B12-es kapuhoz.

Végre, gondoltam. Végre. Mehetek.

A kézipoggyászommal együtt felálltam. Küldtem egy üres sms-t Zoénak, majd végleg kikapcsoltam a telefonom. A sor elejére álltam. bejutottam a csőbe, onnan a repülőbe, és akkor lett végre vége a visszaszámlálásnak. Most hivatalosan is elkezdődött a nyaralásom, ha Londonban zaklattak, Montrealban talán nem teszik meg.