Ennek a prológusnak az elolvasása után folytatnád a történetet?

Prológus

Matatás, és a tornacipő slattyogó hangja töltötte be a szűk folyosó terét. Egy lány – vagy inkább árny – suhan el a Hold által kreált, ablakon beszűrődő fényben. Lány-e? ezt csak a hosszú fekete ruhájából előhajló kecses csuklójáról és a kis világosságban megvillanó arcának nőisen vonalából lehet megállapítani. Hangtalanul közelíti meg egykori kollégája lakását. Hangtalanul, de a léptei csak-csak hallatszanak. Bár az ékszerek és a szépészeti kenceficék híve, most egyetlenegy karperec sem zörög a csuklóján. A szeme könnyen hozzászokik a sötéthez – talán a főiskolán kapott sok kommandós és tűzharc tréning teszi, de otthonosan mozog a feketeségben. Először a karját nyújtja előre, megbizonyosodva arról hogy nem kerül az útjába fal vagy valamilyen tárgy, majd a lábával is előrébb lép. Nem kockáztatja meg hogy felkapcsolja a villanyt, hiszen az ajtók és a padló közötti vékony résen akármelyik lakó észreveheti hogy valaki a csütörtöki hajnalon oson a folyosón. Türelmes, nem rohan, hiszen ezt az utat már vagy ezerszer megtett – csak akkor világos volt és a nap kellően megvilágította a keskeny folyosót.

Akadályba ütközik. Az egyik lábtörlő mellett kiszűrődik az egyik lakásból a sárgás fény. Valaki talán meghallott? – kérdezi magától félve majd arra a következtet hogy a bizonyos koránkelő munkába igyekszik. Azonban most nincs ideje a lakó foglalkozásán filozofálni. El kell bújnia. Óvatosan és halkan néz körbe a folyosón megpillantva egy a személyzet számára fenntartott helyiség ajtaját. Halk sóhaj hagyja el a száját, miközben elindul a hívogató menedék felé. Odaérve körbekémlel és megbizonyosodik róla hogy senki sem figyeli. Sötét szeme megvillan a sötétségben. A lehető legkevesebb zörgéssel veszi elő a mély behúzható zsebéből a hajtűt amely hajlításra késznek néz ki. Mielőtt azonban beletenné a kulcslyukba megbizonyosodik róla hogy valóban bezárták az ajtót. Be bizony. Elővéve a sima, egyszerű, sallangmentes darabot, benyomja a kulcslyukba és egy kis próbálkozás után sikerül is olyan helyzetbe tennie a kis díszt, hogy annak elforgatásával kinyomja a zárpöcköt és besurranhasson az ajtón. Lassan kezdi el tekerni ,attól félve hogy beletörik vagy esetleg elhajlik. Az említett lakásból egyre hangosabb hangosabban szűrődnek ki léptek és az elenyésző köszönő szavak. A lány gyorsabban cselekszik – két másodperc alatt nyitja ki az ajtót és lép be a helyiségbe, magára hajtva a nyílászárót.

Nem fél ám mégis szeretné tudni hogy mi rejtőzik maga mögött a sötétben. Sosem félt – több kiképzésen is részt vett már ahol sötét épületekben kellett lefegyvereznie ijesztő alakokat, de sosem félt, egy cseppet sem. Talán azért mert tudta hogy az csak szimuláció, bár a kiképzők mindent elkövettek hogy életszerűbbé tegyék a szituációs tréningeket. Igazi fegyver és igazi lőpor.

Most azonban nem csak megjátszás zajlik. A lány a falhoz dönti a hátát, megelőzve azt hogy akárki is mögé kerülhessen. Itt még ablak sincs – így csak az éles látására hagyatkozhat. Meghallja a már észlelt lépteket és lélegzet visszafojtva vár. A lépések felerősödnek majd el is halkulnak. Még hallatszik a felvonó hívásának halk ám mégis éles hangja valamint az is ahogy a lift megérkezik az ismeretlen pedig belép a szerkezetbe. Amaz elindul, és minden újra elcsendesedik.

A fekete ruhás lány kilép a folyosóra és az előbb használt hajtűvel bezárja az ajtót. Ez kicsit több időt vesz igénybe, de ő nem bánja. Hajnali három van, ilyenkor bizonyára csak az előbbi alvászavaros úr – mert hát biztos úr, ahogy a lány a cipőjének tompa hangjából megállapította – járkálgat.

Továbbra is óvatos lassúsággal lépked. Még egy emelet – suttogja a sötétbe. Mehetne a felvonóval is de az hangos, valószínűleg meghallanák. És ő nem kockáztathat. Mennie kell és még napfelkelte előtt el kell hagynia az épületet.

Hangtalanul kocog fel a lépcsőn és éri el a tízedik emeletet. A folyosó végén egy nagy ablak magasodik, a buszpályaudvarra néz. És az ablak mellett lesz az ajtó amin be kell mennie. Kicsivel bátrabban mozog, a fal mellett. Az előző emeleteken teljes sötétség uralkodott, mert ott nem volt ablak, itt viszont van. Ott akár mozdulatlanul állva bele tudott volna olvadni a környezetébe köszönhetően a fekete csuklyás pulóverének és a fekete nadrágjának, felsőjének kámzsájával eltakarhatta az arcát. Most azonban kiadta magát a félelem egy kisebb démonjának. Egy pillanatra megáll az ablak előtt. A buszok most is aktívan furikázzák a város korai vagy éppen késői népét, a lámpák tompa fényt hunyorítanak a – még cseppet sem világosodó – égbe. Az üzletek és lakások ablakai sötétek, csak egy-két helyen világít a lámpa. A pályaudvaron egymás mellett álmosan álló emberek váltanak pár szót. Semmi komoly csak az a szokásos „Hogy vagy?” „Jól” párbeszéd hangzik el. A buszsofőrök a padokon ülve majszolják a szendvicsüket melyeket a közeli éjjel-nappaliban vettek reggeli gyanánt.

A lány hamarosan rájön hogy nem ezért van itt ám – eldönti hogy ezek után mindig kinéz az ablakon hajnalban, mert a látvány nem csodálatosnak inkább megmosolyogtatónak mondható.

Megismétli az előbbi ajtókinyitó műveletet és egy halk mozdulattal nyomja le a kilincset. Gondolkodik kicsit – bezárja-e maga után? Úgy dönt hogy csak becsukja. Óvatosan mozdítja a kezét, és megnyugvással tölti el a halk kattanás. Előveszi a zseblámpáját és felkapcsolva körbehordozza a helyiségben. Azért van szüksége erre a kis szerkezetre mert nem reckírozhatja meg a villan felkapcsolását hiszen a lakás lakója már szombat óta halott. A fénycsóvával megállapodik a laptopon és – mivel most már nem kell tartania a lebukástól – kicsit hangosabban, gyorsabban közelíti meg. Bekapcsolja, a készülék halkan bootol, ő pedig türelmesen vár. Két perc múlva be is kapcsol, de a képernyőn megjelenik az a szöveg amely azonnal lelombozza az izguló személyiségű lányt: „ Üdvözöljük! Kérjük írja be a jelszót!”.

Fogalma sincs hogy mi lehet a kód. Bár nagyon jól ismerte a lakás tulajdonosát, nem jutott eszébe semmi amivel levédhette volna a laptopot. Nem próbálkozik hosszasan: inkább a fiókoknak szenteli figyelmét. Egytől egyig felforgatja őket, amelyek kulcsra vannak zárva azok sem fognak ki rajta! Csak köszönhet valamit a zűrös életű apjának aki megtanította neki a módszert. Bár az apja nem a legtörvénytisztelőbb dologra használta a tudományát a lányának eszébe se jutott volna akárhova is betörni a technikával. Ne reklámozta hogy ért ehhez ám most úgy érezte hogy minden büszkesége ellenére alkalmaznia kell.

Mikor az íróasztal átnézésénél tartott felkapcsolta a felületen található kis írólámpát és annak fénye mellett kutakodott tovább. Kezébe kerültek füzetek, katalógusok és egyéb papírok, jegyzetek és bevásárló listák amelyeket a gazdájuk valószínűleg elfelejtett eldobni. Annyira belefeledkezett a pakolásba hogy észre sem vette a felette tornyosuló alak árnyékát. Tekintetét izgatottan emelte az utolsó fiókra – de nem is sejtette hogy ez a tároló lesz az utolsó amit életében láthat