Mi a velemenyetek errol a konyvreszletrol?

Jó lett ez. Felkeltette az érdeklődésemet, mi is lehet a fal mögött. Pár észrevétel (összességében nem komoly problémák):

A párbeszédeket inkább gondolatjelek közé tesszük önálló bekezdésként, jóllehet írója válogatja. Lehet eltérni a megszokottól, kérdés, érdemes-e.

Akkor már bekezdések. Erre sincs egységes írott szabály, érzéssel húzzuk meg egy-egy eseménysor határait (egyszavas mondattól tarthat több oldalas szövegig). A "Beértem a fürdőbe" kezdetű mondat például lehetne akár új bekezdés is: új helyszín van, új esemény van, nem a korábbi lezárásáról van szó, hanem pont, hogy felhívja az olvasó figyelmét: itt valami történni fog.

Konkrét bemutatás szövegelés helyett. Gondolok itt Jordanra, aki elmondja, mennyire szeret. Hát mennyire? Mondja akkor el, ismerjük meg őt is, hiszen felvidítja a főhőst, változást idéz elő benne, tehát valószínűleg nem egy utolsó mellékszereplő (de ha mégis, akkor kár említeni, mivel ennek a közbevetésnek nincs különösebb jelentősége - a falbontáshoz megint el kellett venni hősünk kedvét). Ezek a konkrétum nélküli fokhatározók (mennyire, annyira, nagyon) fantázia nélküli űrt hagynak maguk után. Inkább mutasd be, mennyire, minthogy csak odabiggyeszted, aztán gondoljon az olvasó, amit akar.

Van benne fogalmazási zavar is:

"Felvidultam vettem irányt a fürdő felé..."

Felvidultan vettem [az] irányt a fürdő felé. Vagy: Felvidultam, és a fürdő felé vettem az irányt... - talán ez még kifejezőbb az előzmény után, de azért fontold meg, mert nem akarom megírni helyetted.

"Mikor alá álltam és csak néztem felfelé lehunyt szemekkel, mindig a rettenetesen sebesen ömlő egy évre gondoltam, csak elképzeltem milyen gyorsan kiáramlott a csapból és gőz formájában akár a napok, az órák és a másodpercek csak úgy elszállt."

Ezt is rendbe kellene tenni. Értem a metaforát, viszont nem árt vele óvatosnak lenni. Az mindig nehéz köve az építkezésnek: ha pont jó helyre rakod, erősít, ha kicsit is félrecsúszik, már kibillent. Ha nem megy, inkább ne erőltesd, a jó metaforák többnyire zsigerből születnek, és akár az írónak is új távlatot nyitnak.

Halmozott határozók: "„Ilyen nincs!” Mérgelődtem halkan suttogva."

Aztán meg már behúz a falnak. :) Igazából a felkiáltáson kívül nem is kell magyarázat. Tudjuk, hogy mérgelődik, adja magát a szituáció. "Halkan suttogva": túl azon, hogy suttogni halkan szoktunk, ez még kicsit ellent is mond a fal beverésének, ami viszont hangos. Ha valaki suttogva mérgelődik, az visszafojtott indulatot jelez. Nem akarja, hogy meghallják. Ezért már a falat sem fogja ütni.

A határozókat mindig érdemes minimális szinten tartani, néhány belőlük színesít, de sok már összezavar, még rosszabb esetben egymást ismétlik vagy éppen cáfolják. A "mi hogyan történik", "a ki hogyan mondja" esetek a szituációból is adják magukat. Ráadásul ez a pillanat a történetedben egy tetőpont, ami különösen megkívánja a lendületességet, kár bele minden félrebeszélés. "...végleg felmondta a szolgálatot és megszűnt működni". Itt szinte ugyanazt mondod kétszer az "és megszűnt működni" tagmondat fölösleges, egyszerűen lelassítja a pörgést, amit a helyzet kivált.

Felkiáltójelek. Minél több mondatnak adsz nyomatékot felkiáltójellel, annál kevésbé érezzük hangsúlyosnak azt a néhányat, amely meg is érdemli. Mint a pénz: minél több bankót hoznak forgalomba, darabja annál értéktelenebb.

"Ma már ez az ötödik próbálkozásom az átkozott zöld zászló megszerzésére! Egyszerűen nem megy!"

Bár egyesszám első személyben írsz, attól ezek még sima narrátori, kijelentő mondatok. Felkiáltójel nélkül is érezzük a súlyukat, mert megelőzi egy párbeszéd. Megjegyzem, ott is megfontolnám, hogy minden mondat valóban felkiáltójeles-e. Van, aki a felszólító-, óhajtó mondatokat is felkiáltójel nélkül alkalmazza, hiába a szabály.

De összességében jó. Jól érzed, hol lehet elpottyantani egy-egy tőmondatot a hosszúak között, ezzel kap egy ritmust a szöveg.