A véleményeteket kérném a készülő regényemről. Szerintetek milyen a stílusom? Itt egy részlet belőle:

"Január közepén, egy pénteki napon felkereste Raynort, annak meglehetősen impozáns, és tágas londoni irodájában. A szükséges iratokat is magával vitte. Az ügyvéd kissé ideges lett, amikor meglátta őt. Egy pillanatra gyorsan a mutatós ablakhoz futott, és az utcát kémlelte. Nem mondott semmit, hanem leültette a gyanakvó barátomat egy kényelmes fotelba, majd zavaróan gyorsan, és kissé reszketve kimondott halk szavaival ismertette az okot, amiért kérette őt. Raynor öt évvel korábban eltitkolt valamit előle. Pontosabban Perlton kérte őt arra, hogy titkolózzon, mivel a későbbi gyilkos lefektetett végrendeletében egy záradékot. Az őrült terveit már biztosan hónapok óta szövögető tébolyodott öregembernek több vagyona volt, mint azt bárki is gondolta. Volt egy olyan bankszámlája, melyet már évtizedek óta érintetlenül hagyott. Dávid csak egyetlen kitétel teljesítése után juthatott hozzá ezen, a záradékban említett örökségéhez, melyet egykori főnöke határozott meg a következőképpen: Fel kell virágoztatnia a ráhagyott hotelt úgy, hogy az a halálától számolt legalább öt éven belül nyereségessé váljon. Az iratok alapján ezen követelményt már az első évben sikeresen teljesítette. Raynor az alaposan összezavarodott barátom kezébe nyomott egy vaskos dokumentumot, majd sietősen arra kérte, hogy írja azt alá. De ő kicsit sem volt naiv, ezért kényelmesen, az időt nem sajnálva, alaposan elkezdte végigolvasni az iratot. Megakadt a szeme egy összegen. Azon a bizonyos számlán kicsivel több, mint háromszázezer font volt. Azonnal elállt a lélegzete, és hosszú másodperceken át csak nézett szótlanul. Az ügyvéd, látva ezt a reakciót azonnal leszögezte, hogy a pénz eredetéről semmit sem tud, majd további részleteket osztott meg a teljesen elképedt fiatal ügyfelével. Perlton megkérte, hogy halála után hatalmazza fel eltitkolt számlája örököseként ifjú inasát, de úgy, hogy az ne tudhasson róla. Ehhez aláírást kellett volna hamisítania. Raynor eleinte visszakozott a már határozott utasítássá váló kéréstől, de Perlton anyagiakkal meggyőzte őt. Gondot jelentett viszont a banktól kiküldött levél, melyet a Wickham Road-ra postáztak volna ki. Viszont ezt meg tudta oldani úgy, hogy lefizetett egy banki alkalmazottat, aki kiderítette, hogy mikor is kel útra az irat. Ezek után már könnyű dolga volt a londoni postásokkal. A felívelő karrierjét, és a börtönt kockáztatta, de végül sikerrel járt, a titkot őrizni tudta. Raynor mindezeket szinte csak sugdolózva mondta el az akkorra már teljesen összezavarodott barátomnak, aki egy ideig a hallottak hatására alig tudott feleszmélni a külvilágra. Miután lassan elkezdte felfogni ezeket a finoman szólva sem várt információkat, teljesen tanácstalanul kérdezgetett mindent, ami akkor éppen az eszébe jutott. A kérdései többnyire csak a pénz eredetére vonatkoztak, de ezekre nem érkezett érdemi válasz, mivel azt szinte senki sem tudhatta. Kíváncsi volt arra is, hogy vajon gyilkos ügyfele halála után mi motiválhatta őt a törvénytelen ígéret betartására. Ezen megejtett kérdést hallva Raynor láthatóan idegessé, és nyugtalanná kezdett válni, majd gyorsan csak ennyit mondott: - Az ígéreteimet mindig betartom-. Ezzel be is telt nála a pohár, és sürgetni kezdte a papírmunkát. Dávid semmit sem volt hajlandó aláírni, abban a helyzetében egyszerűen képtelen volt döntéseket hozni. Felállt a kanapéról, de zsibbadó lábai egy pillanatra megtorpanásra kényszerítették. Gondolkodás nélkül az ajtó felé haladt, és csak e szavait intézte az őt végletekig marasztalni próbáló ügyvéd felé: - nem tudom, mit tegyek, visszajövök, ha már tisztán meg tudom ezt ítélni-. Mire ezen rövid mondandója végére ért, már ki is lépett az irodából. Raynor biztosan félhetett a feltűnéskeltéstől, ezért nem is követte az örököst."