Részlet, egy általam írandó regényből. Szeretném a véleményeteket kérni, hogyan sikerült?

Rafael reggel fél 8-kor indult, bízván abban, hogy odaér a faluba, még mielőtt az igazi hőség puhára olvasztja a mellékutak aszfaltját. Az üzemanyag-mennyiségmérő kijelzője csaknem nullánál lötyögött, ezért beállt a tankolásra váró kocsik közé egy külvárosi benzinkútnál. Várakozás közben unottan figyelte az egyre élénkülő gépkocsiforgalmat. Buszok dudáltak, autók fékeztek csikorogva, a túloldali útkereszteződésnél egy kerékpáros káromkodott hangosan kiabálva, élénk taglejtésekkel, mert úgy gondolta, az egyik kisteherautó le akarta szorítani őt az útról. Látszott, mindenkinek elege van a hetek óta tartó hőségből, mely még az itteni éghajlaton élők számára is szokatlan volt.

Végre Rafael is sorra került, színültig töltötte a kocsi benzintartályát az áthatóan jellegzetes illatú folyadékkal. Miközben a töltőpisztolyt markolászta, megakadt a szeme a non-stop bolt előtti automatában gusztusosan sorakozó, hűtött üdítőkön. Egy pillanatig vágyakozva nézte a portékát, de aztán elhatározta, ellenáll a kísértésnek, hiszen tudta, az ilyen éjjel-nappali kisboltokban az árak igencsak az egekbe szöknek. Majd valahol arrébb, nagyjából félúton megáll valahol és iszik egy üdítőt, nyugodtabb körülmények között.

Óvatosan visszasorolt a lüktető forgalomba és az északkelet felé vezető autópályát elkerülve kelet felé fordult, a negyvenkettes főutat keresve. Innen nagyjából öt-hat kilométer után lekanyarodott egy mellékútra, mely szinte nyílegyenesen tartott kelet, és egyben leendő úticélja felé. Ez az út ugyan kevésbé volt karbantartva, ennélfogva haladni is lassabban lehetett rajta, de Rafael mindig nagyon szerette az ilyen világtól elzárt, kisforgalmú mellékutakat, ahol gyakran olyan érzése támadt, mintha megállt volna az idő. Ennek megfelelően beállt egy kényelmes, 75-80-as tempóra, a cd-lejátszóba pedig belökte kedvenc együttesének, az Enigma-nak egyik válogatását. Kedvelte az együttes egyszerre felkavaró és megnyugtató, időtlen stílusát, egyébként is remekül illett ez a zene, mostani hangulatához.

Menet közben figyelte a tájat, a koszos, jellegtelen ipari betoncsarnokok mindinkább elmaradoztak, helyüket mezőgazdasági épületek, hatalmas kiterjedésű búza-, napraforgó- és kukoricaföldek váltották fel. A lágy, forró szélben a kalászok lustán ringtak, mintha az ő erejüket is kiszívta volna a kegyetlenül tűző, már-már trópusi erejű napsugár.

Egy idő után az út már árvédelmi töltés mentén haladt tovább, egyértelműen jelezve a folyó közelségét. A töltéskorona mögül, sűrű nyárfaerdő ezüstös lombozata bukkant elő, az ártéri erdők megszokott sziluettjeként hullámzott a dús levélrengeteg.

A kátyúkat kerülgetve, gondolataiba merülve vezetett a csaknem kihalt úton. Emberi létnek nem sok jele látszott errefelé, néha-néha kikerült egy kerékpárost, a kéklő távolban itt-ott tanyák, vagy farmházak látszottak szétszórtan. Kisvártatva olyan érzése támadt, mintha ember nem járta világba került volna, a szántóföldeken nem dolgozott egy lélek sem, és az épületek környékén sem voltak sehol, a szénabálák árnyékában ücsörgő, vagy a baromfiudvarokban tébláboló emberalakok.

Igaz, az út idegesítően rossz állapotban volt, de ettől függetlenül egy cseppet sem bánta, hogy erre jött és nem a forgalmas főutak valamelyikét választotta.

Tíz percnyi zötykölődés után egy kisebb épületcsoporthoz ért. Az út jobb oldalán húzódó sekély árok partján, jég verte, ferdén meredő névtábla jelezte a falucska, vagy inkább tanyaközpont nevét. A nyomozó emlékezett erre a helységre a térképről, innen tudta, nagyjából fele távot megtette úti célja felé. Lábát a gázpedálról levéve, óvatosan lassított, hátha megpillant egy eldugott kiskocsmát, valamelyik épület takarásában.

Nem kellett sokat nézelődnie, baloldalt, egy kis szürke salakos placc túlsó szélén, hosszúkás épület falán, vaksi neonbetűk formázták a helyi ivó nem túl fantáziadús nevét.

Óvatosan a parkolóba kanyarodott, megállt, leállította a motort, a slusszkulcsot vászonnadrágja zsebébe süllyesztette. Kiszállt, néhány pillanatra szétnézett.

Az ivó ajtaját szúnyogháló helyett, foghíjas szalagfüggöny védte a behatolni vágyó legyek rohamától, minden valószínűség szerint vajmi kevés sikerrel. Az épület jobb oldalánál, funkcióját vesztett játszótér terpeszkedett, félméteres, élénkzöld gazzal, és néhány rozoga mászókával emlékeztetve mindenkit az elmúlásra. A tér mögötti részen, néhány nyaraló kinézetű, jobb állapotú házikó állt, kicsivel arrébb fényes-ezüstre kopott vasúti sínek szelték át ferdén az országutat. Az egyetlen kiágazó, gazverte tárolóvágányon, széthullófélben lévő tehervagon várakozott, valószínűleg évtizedek óta, a rozsdamarta ütközőbak mellett. A fővágány sínjei a távoli végtelenben összeérni látszottak, felettük kísértetiesen rezgett a forró, délibábos levegő. Néma forróságban fürdött minden, madárdal sem hallatszott, csak néhány bogár zizegett az útszéli, poros fűben, kihasználva egy régi, félig szétmállott olajoshordó árnyas rejtekét.

Az ivóban az fogadta, amire számított: pállott sör- és dohányszag. Az előtérben fényesre kopott alumínium bárpult, mögötte, viszonylag csinosnak mondható, fiatal, szőke csaposlány mosogatott valamit. A plafonra szerelt, lassan pörgő ventilátor alig kavarta meg a levegőt, inkább csak barátságosan együtt zümmögött az össze-vissza röpködő legyekkel. Jobb kéz felől, majdnem a bejárat mellett, egy agyonnyüstölt nyerőgépnél, két férfi ácsorgott, egy viszonylag fiatal és egy jóval idősebb. Mindkettő kopott munkásnadrágot viselt, felül ujjatlan pólóval. A fiatalabbik kicsit alacsony, zömök testalkatú volt, enyhe sörpocakkal, az idősebbik magas, vékony, mélybarna, cserzett bőrrel, látszott rajta, hogy igazi tősgyökeres farmer, aki ezen a tájon töltötte egész eddigi életét, feltehetően kemény munkával járó megélhetés közepette. Mindkettejük szájában félig elszívott cigaretta lógott, a nyerőgép melletti falra szerelt keskeny polcon két sörösüveg árválkodott, jócskán megfogyatkozott tartalommal.

Rafael kért a pultnál egy jéghideg kólát, és leült a legtávolabbi, mérleghintaként billegő asztal mellé, székének támlája csaknem a falat érintette. Innen szemmel tarthatta az egész helyiséget, nem mintha bármi érdekfeszítőt talált volna a lehangolóan csupasz, penészfoltos, valamikor halvány sárgára festett falak látványában.

Belekortyolt a kólába, jólesően hideg, mondhatni szinte jeges volt, ezért óvatosan kezdteiszogatni. Néhány percig unottan bámészkodott, egyszer-kétszer a csaposhölggyel is összeakadt a tekintetük, majd a nyerőgépnél lévő férfiakra terelődött a figyelme. A fiatalabbik, robot-szerű unalommal nyomogatta a megfelelő billentyűket, a gép engedelmesen füttyögött és zenélt, néha kiadva magából néhány pénzérmét. Ahogy a pénzalap egyre fogyott, úgy lett a pasas egyre türelmetlenebb, egyre nagyobb vehemenciával püfölte a gombokat és egyre hangosabb szitkokat szórt a gépre, sőt, még a mellette álló ivócimborájára is. A kijelző immáron nullán állt. Társa csitítani próbálta, de durván visszautasította a hozzá intézett nyugtató szavakat, a végén pedig dühében nagyot csapott a gép oldalára. Látszott rajta a visszafogott düh, félig megivott sörére ügyet sem vetve, kezét a zsebébe csúsztatta, a pulthoz lépett és ingerült hangon kért még egy üveggel. A csapos lány, kapkodó mozdulatokkal, láthatóan megszeppenve tette elé a tarka címkéjű, jócskán lehűtött, teli sörösüveget. A férfi azonmód mohón kortyolt belőle, majd letette és durcásan maga elé meredve bámulta a koszos pultot.

Rafael, gondolataiba merülve vezetett tovább az úton, mely továbbra is csekély forgalmat mutatott, sőt, lassan tíz perce nem jött vele szemben semmilyen jármű és ő sem előzött meg senkit. Furcsán, kissé természetellenesen kihalt volt ez a környék. Már csaknem tíz kilométert megtett anélkül, hogy bármilyen emberi jelenlétre utaló épület a szemébe ötlött volna. Néhol oldalra leágazó, középen fűcsíkos földutak jelezték, azért erre is élnek emberek.

Nem sokára odaér úti céljához, el kellene döntenie, felfedje-e inkognitóját, vagy találjon ki, valami fedősztorit. Úgy döntött, rögtönözni fog, ahogyan az adott helyzet majd megkívánja. Kétségtelenül furcsa ez az egész ügy, bár nem tűnt ugyan túlságosan szövevényesnek, de voltak apróbb dolgok, melyek zavarták a tudatalattiját. Aztán úgy gondolta, nem töri ezen tovább a fejét, rábízza magát a legelső, adandó szituációra, amikor majd színt kell vallania. Ki tudja? talán előnyösebb lenne megmondani az igazságot, mi járatban van errefelé?

Nem gondolhatta végig ami a fejében járt, mert lassan célba ért. Az út mindkét oldalán takaros kis falusi házak tűntek fel, üdítő változatosságot hozva a véget nem érő, szőke búzatáblák egyhangúságába. A sötétzöld alapon fehérrel írt helységnévtábla is előtűnt, büszkén hirdetve a kicsiny falucska nevét. A nyomozó kicsit lassított, részben, mert nem akarta áthágni a közlekedési szabályokat, részben, mert ismeretlen helyszínen járt. A házak előterében az árok szélén szinte mindenütt ápolt, a hőség ellenére színpompásan virágzó kertecskék kellették magukat. Az épületek általában az errefelé honos, sátortetős, hosszúkás téglalap alaprajzú házak voltak, rikítóan barna cseréptetővel. Itt-ott, a járda széli fapadokon öregasszonyok üldögéltek a lombos fák árnyékában, ettől függetlenül kihaltnak tűnt a környék, járókelőt nemigen lehetett látni ebben a napszakban. Összességében hangulatos, bár kissé néptelennek tűnő település hatását keltették Rafaelben a látottak.

Három saroknyit haladt a falu belseje felé, mikor odaért a főtérhez, ahol díszes öntöttvas kerítéssel körbevett, nyárfákkal övezett, kicsiny templomot látott a gyönyörűen gondozott, árnyas park közepén.

Aztán észrevette, amit tekintetével keresett: a tér sarkánál, pár méterrel arrébb, diszkrét színekkel festett hirdetőtábla magasodott, srégen lebetonozott tartóoszlopokkal, hogy a másik irányból jövők is el tudják olvasni.

Arabella Motel

Diszkrét környezet – Diszkrét árak

Helyben vagyunk, gondolta a nyomozó. Élesen jobbra kanyarodott a tér nyugati oldalán, a tábla által jelzett útirányt követve. A belső visszapillantóra akasztott kicsi plüssállatka vadul himbálózni kezdett. Továbbhaladva észrevett egy kicsiny, rácsos ajtajú vegyesboltot, előtte két férfi cigarettázott közömbösen, a fal mellett lévő szemetesnél. Hosszan néztek a hepehupás betonon billegve tovahaladó idegen gépkocsi után. A bolt melletti egyemeletes téglaépület homlokzatán a helyi önkormányzat címere virított, a sarkon a postairoda logója himbálózott a sötétzöldre mázolt vaskos ajtó fölött. A szemben lévő sarkon egy általános iskola világoskékre mázolt kerítése tűnt fel, a csinos épület udvari fala fel volt állványozva, szorgos munkáskezek éppen az esedékes nyári felújítás kellős közepén jártak. Egyébként kihalt volt az iskolaudvar, hiszen a nyári szünet már legalább három hete megkezdődött.

Lassan, szinte lépésben hajtott tovább még egy sarkot, itt újabb kicsiny hirdetőtábla igazította útnak. Szerette volna minél jobban szemügyre venni új környezetét, mely valószínűleg lakhelyéül fog szolgálni az eljövendő napokban, esetleg hetekben. Bármerre tekintett, mindenütt szinte egyforma, takaros házakat látott, virágoskertekkel, nyár- eper- és diófákkal a házak előterében. Most balra fordult, itt látszott az úton, hogy frissen aszfaltozták. Jobb oldalt bokros, fás rész húzódott, mögötte a töltésoldallal, kicsivel arrébb, néhány szomorúfűz lógatta ágait a töltés tövében. Bizonyára a folyó közelsége miatt, errefelé szinte nyoma sem látszott szárazságnak, a növényzet üde zölden pompázott egészen a keleti láthatárig, a folyó mentén.

Rafael figyelmét most egy csinos, mondhatni impozáns épület kötötte le, mely építészeti stílusát tekintve talán kissé elütött a környező házaktól, de ettől függetlenül szemet gyönyörködtető volt az épület színe és az azt övező kicsiny park, melyet ízlésesen megtervezett téglakerítés fogott körbe négy oldalról. Igen, ez lesz az, gondolta, már a feliratot is látta az épület síkjából kiugró, kicsiny, fedett lépcsőfeljáró feletti homlokzaton.

Óvatosan végiggurult az épület előtt és bekanyarodott a betonozott kis parkolóba, mely karcsú lucfenyőkkel volt körbeültetve, ily módon adva árnyat a pihenő járműveknek. Leparkolt egy bordó, csodaszép terepjáró mellé. Mikor lesz nekem ilyen kocsim, kérdezte magától gondolatban, miközben leállította járó motort és behúzta a kéziféket. Kiszállt, bezárta az ajtót, a központi zár csipogott néhányat. Nagy volt a meleg, de itt a fenyőfák árnyékában mégis, mintha némiképp megszelídült volna a hőség, a fenyő- és gyantaillat kellemes aromája a hegyvidékek hűvösét juttatta eszébe néhány pillanatra. Miközben hátrament a kocsi csomagtartójához, észrevette a ház hosszában végigfutó csodálatos rózsakertet és az ápolt pázsitot, mely részben az épületen túl is folytatódott. Nem igazán volt otthon a kertészettel, valamint a parkgondozással kapcsolatos dolgokban, de az rögtön látszott, hogy érti a dolgát, akinek a gondjaira bízták a ház környékét. Összességében rendkívül kellemes, szemet nyugtató látványban volt részük a szállóvendégeknek. Olyan volt az egész, mint egy mini-arborétum, csend, madárfütty és tiszta levegő.

Felnyitotta a kocsi hátulját, kivette a közepes nagyságú, szürke bőröndöt és már akkor tudta, hogy tetszeni fog neki ez a hely. A bőrönddel a kezében elsétált az épület főbejáratához, mely egy sötéten üvegezett, kétszárnyú faajtó volt, előtte kicsiny, márványlépcsős terasszal, amit három oldalról elegáns, üvegbetétes alumínium korlát ölelt körül. Elegáns, ízléses, de cseppet sem hivalkodó – Rafael fejében ez a mottó fogalmazódott meg az eddig látottak alapján.

Határozott kopogtatás után benyitott a bejárati ajtón, azonnal kellemes hűvös és az új bútorokkal berendezett helyiség semmivel össze nem téveszthető illata ölelte körül simogatóan.

Szinte nem is volt ideje körbenézni sem, mert jóformán a semmiből ott termett előtte egy fiatal nő. Annyira szép és üde volt, hogy Rafael először nem is figyelt arra, amit mond neki.

Nem értett ugyan túlságosan ezekhez a dolgokhoz, de saccolása szerint az illető hölgy nagyjából a harmincas éveinek elején járhatott. Vékony, de azért formás alakjára egybeszabott, könnyű, világos, rövid ujjú nyári ruha feszült, melyre derékban a ruha mintájával megegyező keskeny övet kötött, még karcsúbbá téve, amúgy is fiatalos, már-már kislányos alkatát. Mindkét fülében hosszúkás, rombusz alakú fülbevaló fityegett, élénken táncolva fejének legkisebb mozdulatára is. Fekete haja, hátul szigorú lófarokba volt összefogva, teret adva enyhén mediterrán jellegű arcvonásainak érvényesüléséhez.

Közben Rafael úgy gondolta, ha már pihenni nem tud, akkor legalább valami hasznos elfoglaltság után néz. Az órája délután negyed egyet mutatott, a nőci még úgy sem jön ilyen korán, gondolta, könnyű edzőcipőt húzott és könnyed léptekkel lement a lépcsőn a földszintre, majd az udvaron keresztül elhagyta az épületet. A kicsiny ebédlőhelyiség mellett elhaladva, hallotta az evőeszközök fémes zörejét, orrát pedig megcsapta a raguleves ínycsiklandozó illata, eszébe juttatva, hogy ma még szinte semmit nem evett.

Először az utcán a kerítés sarkához ment, kicsit nézelődött. Nem látott semmi különöset, vagy szokatlant, a szokásos, faluszéli poros betonúton és a mellé épült házakon kívül. A nap kegyetlenül tűzött, semmi nem mozdult a tikkadt forróságban. Néhány házzal arrébb barna színű tyúkok kapirgáltak a kocsibejáró szomszédságában, a közelebbi sarkon egy kerékpáros próbált befordulni, láthatóan eléggé bizonytalanul navigálva a kétkerekűt.

Zsebre tett kézzel átballagott az út túloldalán lévő füves terültre. Itt már a töltésoldal rézsűje kezdődött, ezt a részt néhány, láthatóan elvadult fügefa tarkította. Száz méternyit gyalogolt az út menti poros fűben, közben igyekezett figyelni, rögzíteni magában benyomásait, de minden annyira szép, rendezett, egyszersmind valahogyan jellegtelen is volt. Tipikus faluszéli idill. Miért, mit vártál, kérdezte önmagától, kissé kedvetlenül.

Ekkor észrevett egy többé-kevésbé kitaposott földutat, amely rézsútosan haladt a töltéskorona irányába. Arrafelé vette az irányt, félperces kaptató után már fent is volt a töltés tetején, ahol girbegurba, világosan barnálló utat tapostak a dús fűbe az erre járó kerékpárosok. Innen már jóval messzebbre ellátott, hiszem a töltéskorona legalább hat méterrel a falu fölé magasodott.

Itt újra megállt, szétnézett. Csend honolt a tájon, valahonnan, messzebbről, kakaskukorékolás hallatszott, majd egy kutya vakkantott néhányat, unottan, kötelességtudóan. A hangok, a hangulat, a látvány, gyermekkorának nagyszüleinél töltött nyarait idézte az emlékezetébe. Felette a mélykék égbolt, roppant kupolaként feszült, láthatártól láthatárig, felhő már több, mint három hete nem látszott, a szárazságtól szinte zörgő levegő, minden párásságot beszippantott.

A rajta lévő vékony, fehér vászoning ujját enyhe déli szellő mozgatta ide-oda, de még ez a szél is oly melegnek érződött, mintha a közelben egy gigantikus kemencét emelt volna valaki, hogy ropogósra süssön mindent és mindenkit.

A töltés túloldalán masszív, zöld lombsátor húzódott, végestelen-végig, ameddig csak tekintetével követni tudta, kelet-nyugati irányban. Bármennyire is nézte, egyetlen utat, vagy ösvényt sem látott, amely ebbe az erdőbe vezetett volna, megtörve az aljnövényzet és a fák egymásba gabalyodó, girbegurba szövevényének furcsa egyhangúságát.

Hát ez lenne az az erdő? Vajon tényleg van itt valami?

Próbált a szellő borzolta lombkorona fölött átnézni, de annyira azért nem volt magasan, hogy túlságosan messzire ellásson. Volt itt ebben a környékben valami furcsa, valami, ami megfoghatatlan, ami zavaró.

De mégis, mi?

A természetellenes csend?

Az, hogy nem hallatszott madárdal az erdő felől?

Igen, ez valóban elég furcsa jelenség. Mintha halott lenne az erdő. Talán a nagy meleg miatt van így. Tovább hallgatózott, de tényleg nem hallott semmit. Olyan mély volt a csend, hogy hallotta saját vérének suhogó hangját a füleiben. Csak a szél néma sustorgása… Ahogyan a fűszálak együtt hajladoznak a fák leveleivel. A szél életre kelti őket, mégis halottak… Ahogyan valószínűleg az a három gyerek is… Süt a nap, de még sincs élet… Furcsa hangulat kezdte hatalmába keríteni. Borús, melankolikus, de mégis valahogyan kellemesen bizsergető. Érezte, hogy a karján, a tarkóján, feláll a szőr, megborzong, pedig nagyon meleg van. Akkor érzett ilyesmit, mikor a rendőrakadémia elvégzése után szolgálatba állt és pár év múltán kezdtek kifejlődni a zsaruösztönei. Mikor érezte, hogy figyeli valaki.

Igen. Mintha valaki figyelné. Pedig egy teremtett lelket nem látott sehol, a fák közt sem, bárhogyan meresztette a szemét, próbált belátni a félhomályos sűrűbe is. Aztán beleszagolt a levegőbe. Hirtelen valami furcsa szag is az orrába jutott. Szag, amit még soha nem érzett.. Nem volt kellemes, de valahogyan kellemetlen sem, édeskés, fűszeres, de egyszersmind taszító. Volt benne valami, ami a dögszagra emlékeztette, az elmúlásra, mégis izgató, felkorbácsoló, halálosan érzéki. Kellemes emlékek futottak át az agyán, picit megszédült, mintha a lelke, a képzelete egy másik dimenzióra kapcsolódott volna. Röpke pillanatig tartott csak az egész, aztán minden kitisztult, mintha széthúztak volna egy függönyt a tudatalattijában. Vajon mi lehet az, aminek ilyen furcsa az illata?

De amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen elenyészett a bizsergő érzés, és a furcsa illat is, hiába szagolt a levegőbe többször, tovatűnt, pedig a széliránya nem változott, továbbra is dél felől, az erdő felől fújt, lágyan, lengedezve, simogató fuvallatokkal. Egy tizedmásodpercre megmagyarázhatatlan félelem suhant át a tudatán. Furcsa hely ez, tanakodott fejcsóválva, gyanakvóan.

Megfordult és vissza, a szálló felé vette az irányt.

Megint érezte a tarkóján a bizsergést.

Mintha maga az erdő figyelte volna.