Mondanátok valami véleményt/kritikát?

Az a helyzet, hogy van egy nagyon jó ötletem, de sehogy sem tudom leírni. Még ha a fejemben nagyon jó is valami, amikor leírom és visszaolvasom, akkor az egy kínszenvedés, és a legszívesebben elégetném :'D Arra vagyok kíváncsi, hogy mások ezt hogy látják, mi megy félre, ami miatt ilyen pocsék, mert már tényleg nem tudom?! Itt egy részlet, ez kb az egyetlen, amit még fel is vállalnék, hogy én írtam, ez még nem is rossz. Aki értelmes kritikát ír, annak ha kéri, elküldöm a többit is, de azok tényleg kínosan rosszak (nem szerénykedek, komolyan!) és igazából azokkal kapcsolatba kérnék tanácsot, csak azokat tényleg nem merem ide így kiírni :'D

Az elbeszélő egyébként egy varjú, csak hogy érthető legyen.

Egyik téli reggelen esett, hogy amint szokásos utamat róttam a Tölgyhöz, feltűnt előttem a kietlen hópusztában egy fiúcska. A leglehetetlenebb időjárás uralkodott aznap, a hó elborított mindent, és úgy tetszett, el sem áll, a szél pedig annyira fújt, hogy még nekem is igen meggyűlt a bajom a repüléssel.

Bolond lehet ez, arra gondoltam. Mi indoka lehet valakinek ilyen kegyetlen reggelen útra kelni, hacsak nem az, hogy a Tölgyhöz kell sietni? Akkor megérteném, de nem a nagy Erin volt ő, hanem csak valami embergyerek, így hát követtem őt, végül is éppen abba az irányba tartott ő is, ahová én igyekeztem.

Elszánt arcán láttam, hogy kissé kétségbe ejti ugyan a vihar, nem fog egyhamar visszafordulni. Sálját félig arcára tekerte, úgy ment tovább, én pedig követtem. Az erdőben már a fák felfogták a szelet, csak nyikorgó csúcsaik árulkodtak a vad légmozgásról, amely koronáikat tépázta. A fiúnak nyomban felderült az arca, amint nem süvített a levegő a füle mellett, csak a hó hullott rendíthetetlenül alá a fák ágai között.

Attól féltem, esetleg észrevesz, mert minél beljebb hatoltunk a sűrűbe, annál vidámabban tekingetett körbe.

Egy idő után feltűnt, minek örül. Nem volt sehol egy árva lábnyom sem, ő volt a legelső, aki aznap arra járt. Hóangyalt csinált, körbe-körbe sétált, páros lábbal ugrált, és nevetett a tréfán, amint lábnyomait szemlélte. Milyen mókás lenne látni az emberek arcát, akik majd a nap folyamán erre járnak! - erre gondolhatott. Közben néhány virgonc veréb egy kis élelem reményében követte őt, az ágakról a havat leverve. Úgy láttam, ez tetszett neki, ő is elkezdte az alacsonyan lévő ágakról leverni a havat.

Hanem amint elunta, és hazaindult, a hó szép lassan eltemette a lábnyomokat, de ezt ő már nem tudhatta, és azt sem, hogy nem ő volt az első, aki aznap arra járt.