Szerintetek sincs értelme folytatnom az írást? Mi a véleményetek erről a részletről? 14L (lent)

Szeretek írni, és megmutattam a barátaimnak a regényem egyik részletét, viszont borzasztónak találták, végig sem bírták olvasni. Ezután elgondolkodtam, hogy lehet, hogy valami más hobbit kellene keresnem az írás helyett. Mit gondoltok erről a részletről? (Tudom ,hogy unalmas és hosszú, nem muszáj végigolvasni.)

Szűnni nem akaró tompa fájdalom lüktet a fejemben, testemmel és elmémmel is egyaránt érzékelem, hogy sürgősen alvásra lenne szükségem, de úgy látszik, a rémálmaim ezen az éjszakán nem akarják, hogy nyugodt, békés alvásban lehessen részem. Felülök, megdörzsölöm a szemeimet, és a tenyerembe temetem az arcom. Hiába élek már egy jó ideje ebben a világban, és hiába van már vége az átváltozásomnak, az ijesztően valóságos és brutális rémálmaim továbbra is rendszeresen gyötörnek éjszakánként. Lassan kitámolygok a kis konyhába, töltök magamnak egy pohár vizet, megiszom, és érzem, hogy valószínűleg nem fogok tudni egyhamar visszaaludni. Úgy döntök, kimegyek egy kicsit a hátsó kertbe felfrissülni és gondolkodni, hátha enyhül egy kicsit a fejfájásom, és lassan elfelejtem a rémálmot is. A keskeny előszoba felé indulok, és amikor elhaladok Adrian szobájának ajtaja előtt, megpillantom, hogy az ajtó alatti résen halvány fény szűrődik ki. Az ajtó résnyire nyitva van, én pedig tétovázva megállok előtte egy pillanatra. Nem is igazán tudom, hogy miért nem haladok tovább, de nincs rá időm, hogy ezen elgondolkodjak, ugyanis az ajtó halk nyikorgással kinyílik, és egy álmos, kócos hajú Adriannel találom szembe magam. Szemei alatt sötét karikák húzódnak, és meglehetősen fáradtnak tűnik. Ahogy ránézek, óvatosan elmosolyodok, és arra gondolok, hogy most ismét egy új oldaláról láthatom meg őt. Láttam már Adriant hidegvérrel, lelketlenül harcolni az ellenség ellen, láttam már őt kegyetlen mosollyal az arcán élvezetből embereket gyilkolni, láttam már őt védtelenül és sebezhetően, ürességgel és fájdalommal a tekintetében, láttam már a titokzatos, melankolikus, nyugodt oldalát, és a vad, kalandvágyó és harcias énjét, hallottam már a hangját, hogy a gondolatairól, érzéseiről, vágyairól beszél, és láttam a lángot fellobbanni a tekintetében, amikor a bajban lévő szeretteit kellett megmentenie, mintha a tűz ilyenkor kiégetné az agyából az örökös nyugodtságot és higgadtságot, ami őt övezi. Láttam már őt kitartóan, panaszkodás nélkül harcolni és harcolni tanítani, kritizálni, mosolyogni, gyűlölni, szeretni, magán kívül üvölteni a fájdalomtól, de egészen idáig még sosem láttam őt pizsamában, kissé lebiggyesztet ajkakkal, álmosan a szemét dörzsölgetve, akárcsak egy kisfiú görnyedt háttal állni az ajtóban, és fáradt pillantással a szemembe nézni. Mondhatni vicces volt, ahogy ez a mások szemében általában tekintélyt parancsoló és kissé félelmetes fiú most pontosan úgy nézett ki, mint egy öt éves, akit épp most keltettek fel a délutáni alvásából.

Hirtelen a démonok jutnak eszembe. A démonok a szememben végtelenül gonosz, kegyetlen és lelketlen gyilkolásra teremtett gépek csupán, amik tönkreteszik az életem, és amiket ki kell irtani. De mi lenne, ha esetleg a démonok szemszögéből néznénk a dolgot? Ők választhatnak: Vagy egész, soha véget nem érő életükben szenvednek szörnyű kínok között, és éheznek, vagy pedig minden nap meggyilkolnak és megkínoznak néhány embert, és ezzel kielégíthetik a szükségleteiket. Természetesen ez egy helytelen dolog, de vajon nevezhetjük így egyáltalán gonosznak a démonokat? Hiszen ők csak azért ölnek, hogy saját magukat életben tartsák. Vajon nem tenné meg az emberek nagy része ugyanezt azért, hogy életben maradhassanak? Vajon nem tenném meg én ugyanezt azért, hogy életben maradhassak?

Megrázom a fejem, elűzöm ezeket a gondolatokat az elmémből, és Adrian felé fordulok.

- Miért vagy még mindig ébren?

- Ezt én is kérdezhetném tőled – mosolyog, tekintete kezd egy kicsivel éberebbnek tűnni.

- Rémálmom volt. De egyébként én kérdeztem előbb.

Megvonja a vállát.

- Nincs semmi különös. Egyszerűen csak nem tudok aludni – mondja, aztán pár másodpercig csak állunk egymás előtt, a ki nem mondott szavak és gondolatok folyamatosan ott lebegnek a levegőben, súlyuk a vállunkra nehezedik.

Aztán Adrian fél kezével kisimítja a kósza hajtincseket a homlokából, és mélyen a szemembe néz, mintha tekintetünkkel képesek lennénk kommunikálni egymással. Talán tényleg képesek is vagyunk erre, ugyanis azt hiszem, mindketten tökéletesen megértjük, hogy mire gondol a másik. Adrian megfordul, és lassan visszasétál a szobájába, én pedig követem. Gondolkodás nélkül fekszem be mellé az ágyba a takaró alá, és szembefordulok vele, arcát csak néhány centiméter választja el az enyémtől. Arckifejezését mindig is egyszerre találtam távolságtartónak és hívogatónak. Szemei olyanok, mint az óceán: Sötétkék, misztikus, hívogató mélység, egy megfoghatatlan, kifürkészhetetlen titok, amely megbabonáz a rejtelmével, és ha nem vigyázol, beleszédülsz, és mindörökre elveszel benne. Tekintetében néha valamiféle számomra ismeretlen fájdalmat láttam megcsillanni, de mindig csak egyetlen másodpercre, mintha csak én képzeltem volna oda, és mire egyet pislogok, tekintete ismét a megszokott határozottságot és komolyságot sugározta. Nem is igazán a külseje ragadott magával engem, hanem az a titokzatosság, kiismerhetetlenség és tekintély, amelyet az egész lénye árasztott magából, amely arra késztetett, hogy meg akarjam ismerni, hogy meg akarjam tudni, hogy kicsoda is ő.

Belenézek sötétkék, fáradtságot és valamiféle megfoghatatlan szomorúságot tükröző szemeibe, és egyszerűen csak rám tör egy érzés, mintha most jönnék rá, hogy mennyire hihetetlenül ragaszkodom hozzá, hogy mennyire fontos személy is ő az életemben, és hogy soha nem akarom elveszíteni őt, és ez őszintén szólva nagyon megijeszt engem. Megijeszt, mert tudom, hogy nagyon nagy esély van rá, hogy ennek ellenére valamelyikünk, vagy akár mindketten oda fogunk veszni valamelyik csatában, és pont ez az oka annak, amiért ebben a helyzetben nem lenne szabadna senki iránt sem kötődést éreznem. De sajnos nekem ez nem megy, ugyanis szükségem van olyan emberekre, akikkel közösen támaszkodhatunk egymásra, akikkel teljes mértékben megbízunk egymásban, és akikhez ragaszkodhatok, és bár nem kell, hogy túl sok ilyen egyén legyen az életemben, de ha nincs egy sem, akkor azt nagyon nehezen viselem el.

Nagyot sóhajtva hunyom le a szemem, és átfordulok a másik oldalra. Adrian tétován átölel, érzem az illatát, a leheletét a nyakamon, a karjait a derekam körül,és a testét, ahogy óvatosan az enyémhez ér. Nem szólunk egy szót sem egymáshoz, és ez így van jól, egyikünk sem szeretné beszéddel elrontani ezt a pillanatot. Gyerekes gondolat, de ebben a helyzetben, Adrian óvó karjai között az éjszaka harmonikus, békés hangulatában a takaró alatt úgy érzem, mintha biztonságban lennék a világon minden rám leselkedő veszedelem elől. Halványan elmosolyodom, és hagyom, hogy az elmém lassan az álmok mély tavának fenekére süllyedjen.