Ezt a részletet véleményeznétek?

A tényleges háttértörténetet úgysem lehet kihámozni ebből a részletből, (bár tippelhettek, hogy a főhősöm, miért kapta a becenevét :-) ez amúgy egy másik világban játszódó, de ettől függetlenül nem fantasy történet.

Íme:

A delelő nap sugarai még az elhúzott függönyön át is szinte elviselhetetlenül meleggé tették a fülkét, amiben ültünk. Az első osztályú kupéban csak négyen voltunk, ez nem volt meglepő, kevesen engedhették meg maguknak ezt a luxust, akinek utaznia kellett, az örült, ha egyáltalán talált olyan vonatot vagy buszt, ami elvitte az úti céljához. A rendes expresszvonati közlekedés alig néhány vonalon állt mindössze helyre, a Nazatába, a nagy északi kikötővárosba tartó szerencsére ilyen volt.

Néha fel-fel néztem a könyvből, amit olvasgattam, rajtam és Lunán kívül még egy jól öltözött középkorú úriember és egy idős karmazsinvörös kalapot viselő hölgy volt velünk. Régebben ha másokkal utaztam együtt gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy vajon ők miért mennek pont akkor és azzal a vonattal, amivel én, de most valahogy ezzel a játék próbálkozni is gyerekes ostobaságnak tűnt, ahogy az is, hogy görcsösen a mellkasomhoz szorítva egy könyvet, olvasást színlelek, miközben a gondolataim egész máshol járnak. Ha Luna megkérdezte volna, hogy épp mi történt az előző tíz oldalon, valószínűleg nem tudtam volna válaszolni neki.

Mégis, hogy lehettem ekkora idióta? - tettem fel magamnak sokadjára is a kérdést. Alapból zárkózott voltam ilyen helyzetekben, de most valahogy teljesen leblokkoltam. Mégis, hogy képzeltem én ezt, találkozás egy vadidegen férfival? Csak úgy. Mintha bármi közös lett volna bennünk, hiába leveleztünk lassan fél éve, és hiába küldött magáról és a családjáról fényképeket, igazából egy teljesen idegen ember volt a számomra. Mi lesz, ha nem olyan, amilyennek a levelei alapján tűnt, mi lesz ha én nem vagyok olyan, amilyennek gondol, mi lesz ha egyszerűen zavaromban nem jut majd eszembe semmi! Csupa ilyen dolog járt a fejemben, a gyomrom a hosszú vonatozástól és az idegességtől kavargott, a lesötétített fülke fülledt, párás meleg volt –a karmazsin kalapos hölgy folyamatosan legyezgette is magát egy újsággal-, úgy éreztem magam, közel vagyok hozzá, hogy elájuljak.

- Te Ril! –ragadta meg a karomat Luna, mire én összerándultam és ijedtemben kiejtettem a könyvet a kezemből. – Te jó ég, ne mond már, hogy ennyire ideges vagy? –förmedt rám rosszallóan, miközben én az ülésünk alá beesett regényt halásztam elő.

- De az vagyok, és kérlek ne hozd rám a frászt még egyszer! -morogtam neki.

- Épp, hogy hozzád értem! Ez a fickó nem egy idegronccsal akar találkozni, hanem azzal a nővel, akivel levelezett, szóval szedd össze magad! –förmedt rám szinte már szülői rosszallással.

- Nem tehetek róla, ha egyszer ideges vagyok. Mégis egy vadidegen, mi lesz, ha nem talál majd szimpatikusnak? – fordultam oda Lunához, aki most is a mindenkit lefegyverző kedves mosolyával és hatalmas gesztenyebarna szemeivel nézett vissza rám.

- Úgy viselkedsz mint azok a lányok, akiket tanítasz és épp az első randevújuk előtt vannak! Nem vagy már iskolás! Különben is, azok után, amit tettél érte ez a Charles biztosan szimpatikusnak tart majd, bárhogyan is viselkedsz. –mondta némi szarkazmussal a hangjában- nem egy félénk kislányt vár, hanem a híres "Vámpír Ann-t"! Az pedig még mindig te vagy, szóval viselkedj is úgy! –szorította meg újból a kezemet Luna.

Vámpír Ann, nagyon nem szerettem ezt a becenevet, örültem, hogy egyre kevesebben hivatkoztak így rám az elmúlt években.

- Mi van, ha már nem én vagyok Vámpír Ann? Azóta rengeteg idő telt el, huszonegy éves voltam, mikor utoljára –de nem tudtam befejezni, mert Luna félbeszakított.

- De te vagy, mit gondolsz miért féltek tőled annyira, hogy ezt a gúnynevet kaptad, én nem voltam ott azokon az éjszakákon veletek, de azok alapján, amit meséltek, rászolgáltál.

Meg a teljesítményed is egyedülálló Ril, szinte senki nem ért el rajtad kívül ilyen sikereket.

Sikereket? Valóban sikerek lennének azok? Csak azt tettem, ami a feladatom volt, ahogy a többi hozzám hasonló lány is, de ettől még nem változtatott azon, hogy gyakrabban éreztem magam egy egyszerű gyilkosnak, mint annak a kiemelkedő képességű, sokak szemében valóságos hősnek, akinek tartottak. Nehéz terhet cipeltem, szinte ólomsúly volt ez, amit nem tudtam magamról ledobni az elmúlt években. Úgy csináltam, mint aki normális életet él, befejeztem a tanárképzőt, elkezdtem dolgozni, de majdnem minden éjszaka órákat forgolódtam az ágyamban, vagy riadtam föl arra, hogy még mindig ott vagyok, ahol négy éve, és újra én vagyok Vámpír Ann, aki újhold sötétjében idején les „prédára”.