Tetszik a rövid novella? Megüti a szintet?

Mondták, hogy gyakoroljak, így arról írtam ami először eszembe jutott: Vakok és süketek vagyunk, mert a szemünkkel nem láttunk a fülünkkel nem hallunk. Emiatt vesztünk el már rég, és nem találjuk az útat oda ahova elmondássunk szerint tartunk. Sötétségbe burkolozunk, némaságba ragadunk, kéz nélkül tapogatozunk. Ránk telepszenek az elvárásaink, félelmeink, mindaz amitől elfutotunk most visszatalál, mindaz amit elrejtettünk most megkerül. Nincs menekvés, ezek elfojtják mindazt amivel a világ felé nyitunk, betömi, elzárja, megsemmisíti, hogy nyoma se maradjon. Átszeljük a teret akár egy golyó a vízsugáron, mégse jutunk sehova. Magasabbra jutunk, mint a madarak a Nap és a csillagok, még is mindig feljebb nézünk. Mindugyanabban a betegségben szenvedünk, csak nekem papírom is van róla.

Siketvak vagyok. Vannak akik szerencsésebbek, akik csak nagyothallanak azt pedig hallókészülékkel helyre lehet hozni, mások pedig csak gyengén látnak, de azt nagyítóval kompenzálni lehet. Szokták rájuk mondani hogy az orra hegyéig se lát. Na én azt se tudom az hol van. Én a legsúlyósabb stádiumot kaptam az élettől. Sose kérdeztem miért, így születtem, a szüleim nagyon kiakadtak. Sokáig támogattak megtanítottak vele élni, hogyha ezt életnek lehet nevezni. A szomszéd fiúk is kedvesek voltak, folyton átjöttek játszani velem. Vagyis gondolom, hogy a szomszédból jöttek, és hogy fiúk. Beszélni nem taníthattak meg, hisz nem hallhatam egy szavukat se, jelrendszer pedig nincs a siketvakoknak. Fogalmam sincs a színekről, se a dalokról, az álmokról, sose néztem mélyen egy lány szemébe. Barátom most olyan útazásban lehet részed amit nem fogsz egyhamar elfelejteni beleláthatsz az én fejembe.