Írok egy rövid novellát egy kettős jellemfejlődésről, szerintetek milyen?

Az egyik jellemfejlődés a főszereplőben következne be, a másik visszaemlékezéseinek alanyán; Ferin. Max. 7-8 oldal lesz. Szerintem a hat pont ideális lenne.

Ez egy részlet az egészből:

1. A pusztuló fatörzsben nyüzsög az élet

Hajnal egy óra is elmúlhatott, de Ferire tudtam még gondolni. Feküdtem az ágyamban, aludni akartam, de az álom nem jött el. Ma olyan dolognak voltam szemtanúja, ami kisgyermekkori nézeteim cáfolta meg. Ami, mint a lavina kész hiedelemrendszert épített ki maga köré az idő folytán, pedig egész apróságként indult. Tanóra közti szünetben leültem egy jókora öreg jegenyefa alá, amin ököl vastagságú ráncos faerezet futott végig. Levelei sápadtak voltak és élettelenek. Úgy suhogtak, mint megannyi sáska szárnyának csattogása. Eltűnt a fiatalok rugalmas szépsége belőle, helyébe kemény, idős tartás került. Recsegett, ropogott a szélben. Szinte érezni lehetett, ahogy belül az évgyűrűi pattognak elfelé, mint egy törött lábszárcsont hajszálrepedései és szétroncsolódik belülről. A fát ocsmány moha lepte be, repedései közt hangyák randalíroztak. Ha letörtem a kérgéből egy réteget (ami egy ilyen matuzsálem esetében nem lett volna lehetséges egy tíz évesnek, hacsak, - mint esetemben - ne lett volna halálán), mindenféle csúszómászó és rovar nyüzsgött benne. Mintha csak önszántából rontaná a levegőt. Még tűzrevalónak is rossz lett volna – ezért ki se vágták -, hisz omlott az anyaga, mint egy marék gríz. Dacosan állt a szélben, hogy „őt aztán sose töri meg”. Nem akart felborulni, csak díszelgett minden sötét borzongató erejével a fényes, napsütötte udvaron. Undor fogott el, ha rátekintettem, és ha tehettem, nagy ívben elkerültem.

Attól fogva mindig észrevettem az emberekben, ha valami ocsmányságuk volt. Pláne, ha ezeket a tulajdonságaikat ki is mutatták, sőt akadt olyan is, aki szerette mutogatni, hogy milyen aljas, ostoba, ítéletes, gyáva és hasonlók. Egy-egy rossz jellemvonás, amit jobb elkerülni. Minél több ilyen tulajdonsága volt valakinek, annál kevésbé beszéltem vele. Megóvtam magam a bosszantó alakoktól, akiknek érdes kérgük, mint a dörzspapír felsértheti testem, felbosszanthat és lerondíthatja lelkem magához, ha dühös leszek és acsarkodni kezdek.

Feri egy volt közülük. Már a besorozásnál is tudtam hozzá megjegyzést fűzni, a várószobában. Tájszólással beszélt, ha beszélt (mert elég szűkszavú volt), egyedül ő a csapatból, de mintha nem is tájszólás lenne ez, hanem nemesi nyelv, amelytől az egyszerű nép fiait eltiltották. Mindig megemelte a hangsúlyt a mondat elején, a közepén leereszkedett a mi hangvonalunkhoz, majd a végére ismét ráadott, mint a krimikben a nyomozó, mikor szembesíti kis közönségét a gyilkossal, aki - mint mindig - tagja hallgatóságának. Széles válla volt, vaskos karjai, zubbonya egyenletesen állt minden porcikáján, mint egy igazi huszár a mesékből. Megfordult a fejemben, hogy „Belőle még szakaszvezető lesz.” Nagyot tévedtem. Nem, hogy csapatot vezetni nem szeretett, nem tudott, de még a csapatnak se kívánt része lenni. Odamentem hozzá, mint kezdeményező. Megpróbáltam a váróban időközbe kialakult kupaktanácsba bevonni, de ő csak rám mordult, eltaszított magától és hideg, kék szemével pásztázta a padlót, követte lépteimet visszafelé. Ez volt az első csúfsága. Nem látszott rajta semmi megbánás, de a magányosság arcán igen. Nem akart a társaságba tartozni, de egyedül se akart lenni. De mi oka lehetett rá, hogy pont ennek a csapatnak a klubkártyája nem kellett neki, aminek ára pár egyszerű, de szép szó? Mások is próbálkoztak nála, de mind kudarcot vallottak. Kitaszított minket, és ha erre gondoltam, mindig egy csúfondáros mosoly kúszott az arcomra.