Novellákhoz merítenék ötleteket mindennapi emberek mindennapi történeteiből. Elmesélnél egyet a tieid közül?

Nos, remèlem átadhatok nèmi ihletet.... De, ne feledd, emlèkeket fantáziával módosítva lehet a legjobb törtèneteket papírra vetni.

Hiányzik valami... Mègis vajon mi? Talán az èp eszem, egykori gyermeki lètem vagy csak a szervezetemből a Seduxen?

-... ez így nem mehet tovább! El is vághattad volna az ütőeredet!- Összerezzentem ès újból a nyikorgó padlón imbolyogva találtam magam. Mèg mindig erősen verejtèkeztem, de kèptelen voltam az igazgatóhelyettes aggódó tekintetèt állni.- sajnálom...- mondtam erőtlenül.

- Sajnálhatod is!- csattant fel a velem szemben álló közèpkorú nő; az anyám.

- Nem tudtam, hogy...- hirtelen elhallgattam. Mit mondhatnèk, hiszen semmire sem emlèkszem! Vajon szándèkos volt, amit elkövettem?

- Tudom, hogy nem akartad megtenni- bólintott az igazgatóhelyettes együttèrzően.- Azt hiszem, ideje lenne elgondolkoznom a következő mentőakciómon. Sosem hittem volna, hogy veszèlyes lenne a tanári pálya.- Meredten bámultam rá. Mitől menthetett meg?

- Magadtól- jött az egyszerű válasz. Megdöbbentem. Nem hallhatja a gondolataimat, nem lehet... Kèptelensèg. Vagy nem?

- Hidd el, abszolút nem kèptelensèg.- Minden bizonnyal megőrültem. Ha ez a valóság, a szubjektív valóságom, akkor skizofrèn lettem.

- Nem hallucinálsz.- De igen! Ez csak fikció, ostoba ábránd!

- Bizonyítsd be!- Kiugrom az ablakon.

- Nem ajánlom, legalább öt mètert zuhannál. Kitörnèd a nyakad.- Annál jobb.

- Nem engedem!- Akkor állítson meg!

Előrelendültem ès taszító lökèst mèrtem a nőre. Hiába is vetette meg lábait, sikerült kibillentenem az egyensúlyából. Majd gondolkodás nèlkül kivetetettem magam a nyitott ablakon. Èreztem, ahogyan jèghideg szèl csapja meg verejtèkben úszó arcomat ès zuhanni kezdtem a mèlybe. Utolsó erőmmel sikítottam egyet s ekkor minden hófehèr lett. Amikor kitisztult előttem a kèp, a barátom rázott ijedten az ágyban. Èhesen ès vadul csókolni kezdtem. Álom volt, s mindvègig tudtam az igazat; sosem ölnèm meg magam.

Súlyos gerinc problémáim miatt, ortopédiára kell járnom. Heti négy gyógytorna, rengeteg edzés, fűző, sok idő, és pénz kérdésévé vált az egészségem.

Éppen egy kontrollra mentem, mikor már kezdtem volna feladni az egészet, és megláttam egy nénit. Ez egy befekvős kórház, tulajdonképpeni rehabilitációs intézet. A nő kerekesszékben ült, nem tudta magát hajtani, ahhoz sem volt ereje, hogy a kezét felemelje. A haja hanyagul volt összefogva, a lábai pálcika vékonyan feküdtek a székében. Már messziről kiszúrtam, hogy mélységesen lenézi az éppen vele foglalkozó ápolónőt, és még arra sem méltatta hogy válaszoljon neki. Az ápoló az előtérben "Maradjon itt egy órácskát, jót tesz." szavakkal ott hagyta. Ekkor a néni motyogott valami "r*banc" szerűséget, és szépen előre hátra hajtani kezdte magát a kocsival. Láttam az arcán a megerőltetést, a fájdalmat, és egy órán keresztül (amíg várnom kellett) figyeltem, ahogyan még 80 körül is küzd az egészségéért.

Abban a pillanatban ez hatalmas erőt adott nekem, ezért folytattam, és a mai napig is eszembe jut, amikor úszni, vagy tornázni megyek, amikor a fűzőt összecsatolom, amikor a talpbetét miatt sajog a lábam, amikor nem tudok tanulni, vagy amikor nem lehetnek új ruháim.

Remélem ez megihlet, én már próbáltam belőle alkotni, de tehetségtelen vagyok, így inkább a profikra hagyom. Ha esetleg csinálnál belőle valamit megtennéd hogy átküldöd? 14/L