Mit gondoltok? 13 éves vagyok! Szerintetek van jövője számomra az írásnak?

1. Fejezet

Féltem...Sőt, rettegtem!

Már két éve, hogy hátam mögött hagyva eddig életemet, elindultam Kaname-val az ismeretlenbe. Az akadémia elhagytával egy teljesen új világba csöppentem. Ajtók nyíltak ki előttem, melyekről eddig fogalmam sem volt. Felhőtlen boldogságban éltem életemet, ám mint ma már rájöttem, ez csak illúzió volt. Illúzió, melyet Kaname teremtett meg. Valóságtól elzárva éltünk, szinte tudomást sem véve a külvilágról. Ez már csak múlt, ami elmúlt. Végre felnyílt a szemem, végre nem kezelnek már úgy, mint egy gyereket...

Sok idő eltelt, és a világ változott. A vámpírvadászat hatalmas méreteket öltött. Azonban tiszta vérünknek köszönhetően minket még nem fenyegetett veszély. Egy dolog volt csupán, ami ellen mi sem tehettünk semmit. Azok nem mások, mint az emberek. Egy idő után feltűnő, ha semmit sem öregszünk. Döntöttünk...tovább kellett állnunk. Fogtam magamat, bepakoltam bőröndömet, amely, akkor is velem volt, mikor a Cross Akadémiától vettem búcsút, és kimentem a kastélyunk előtti kertbe. Míg Kaname-ra várakoztam, aki szokás szerint késett, felnéztem és beleszippantottam a levegőbe. Még egyszer, utoljára érezni akartam az illatot, melyet már tizennyolc éve szagolok. Ám most, semmit sem éreztem. Végignéztem az otthonunkon, melytől hamarosan búcsút veszünk, és egy könnycsepp gördült le az arcomon. Nem volt semmilyen érzésem, csak ürességet éreztem a szívemben, bár mégis sírtam. Az üresség mellett egyre inkább a szomorúság is hatalmába kerített. Egy életet hagyok most el, melyet többé már nem kaphatok vissza. Ekkor Kaname baktatott le szép komótosan a lépcsőn. Láthatóan nyugodt volt, és hideg, mint mindig. Sőt, talán még izgatott is volt, az utazásunk miatt. Odalépett mellém, majd az arcomba nézett.

- Mi a baj? Csak nem sírtál?

- Nem, nem! - vágtam rá, miközben azon igyekeztem, hogy eltűntessem bánatom nyomait.

- Vagy úgy. - mondta, ám egyáltalán nem győzött meg. Yuuki, most már indulhatunk, vagy még mindig nosztalgiázni van kedved?

- Ne gúnyolódj! Téged egyáltalán nem frusztrál, hogy mindent itt hagyunk? - kérdeztem újabb letargiába esve.

- Yuuki, ez nem a világ vége, hanem egy új dolog kezdete. Meglátod, sokkal boldogabbak leszünk, mint itt valaha. - mondta, majd megsimogatta arcomat.

Viszonzás képpen egy halovány mosolyt biggyesztettem arcomra, ám ez koránt sem volt őszinte.

- Na gyere! El kell érnünk a gépet, különben itt maradunk! - erősködött.

Legszívesebben azt mondtam volna: ,,Te ezt bánod??? o.O" De a jelen helyzetben jobbnak láttam ha némán követem és beszállok az autóba. Utazás közben teljesen kivontam magam a való világból. Hihetetlenül nyomasztó érzés fogott el. A barátaim, Cross igazgató és a többiek...Így is távol élek tőlük, de most...egy másik országba megyek, ahol még kevésbé lehetek velük. Kaname felé fordítottam a fejem, úgy gondolván vele is megosztom bánatom, ám ő mosolyogva nézelődött kifelé az ablakon. Csalódva ráztam a fejem, majd úgy döntöttem nem kommentálom a dolgot. Megtartottam magamnak ezeket az érzéseket. Kicsit magamat emésztettem. ,,Talán csak én vagyok ennyire érzelgős, és befásult. Meg kéne tanulnom egy kicsit rugalmasabbnak lenni! Jajj, dehát ha egyszer nem megy..."

Az autó hirtelen fékezett, majd a sofőr ajtót nyitott. Sokáig ódzkodtam kiszállni, és hosszú percekig csak a forgalmas repteret figyeltem. A nyitott autón csak úgy özönlött be a hideg, ám korántsem zavart, olyannyira belemerültem a bámészkodásban. Arra lettem figyelmes, hogy Kaname a fejemhez hajol, majd a fülembe súgja:

- Értem én, hogy nincs ínyedre a költözés, de ha nem indulunk, az a repülő nélkülünk száll majd le Magyarországon.

Válaszképpen sóhajtottam egyet, és kedvetlen arccal kiszálltam a kocsiból. Kaname elővette a bőröndjeinket, majd kisvártatva elindultunk a repülőtérre. Több szem is megakadt rajtunk. Itt Japánban elég nagy hírnévnek örvedntünk, amiről hajlamos voltam megfeledkezni. Ilyenkor csodálkozva tépelődtem azon, vajon mi olyan érdekes bennünk. Szerencsére gyorsan kapcsoltam.

Hosszas procedúra volt, amíg mindent elintéztünk, de igazán megérte. Alig 1-2 órával az érkezésünk után, már szálltunk is a levegőben. Az 1. osztályban semmi extra dolgot nem véltem felfedezni. Pont annyira élveztem a repülést, mint ezt az egész nyaralás néven emlegetett költözést. Ám legnagyobb sajnálatomra Kaname-nak ez is kedvére való volt. Élvezte ha a repülőgépből nézheti a tájat, meg ízlettek neki az ételek és még sorolhatnám, ha nem tartanám ennyire unalmasnak. Néha el-el gondolkoztam, hogy ez a vámpír, akivel együtt repülök, vajon tényleg az én bátyám? Nem tudtam, és nem is akartam elhinni. Több ezer éve Japánban él, akárcsak az egész Kuran család. Erre, amikor elhagyjuk az otthonunkat nem tiltakozik, sőt még kalanként is fogja fel ezt a helyzetet. Az értetlenségem lassan megértésbe csapott át. Kezdtem kapizsgálni talán ő gondolkodik jól. Elvégre nem tehetünk semmit sem ez ellen. Így legalább élvezzük, vagy talán csak nem utáljuk annyira. A hosszúra nyúlt utazás alatt félig-meddig átprogramoztam az agyamat arra, hogy mikor megérkezünk JÓL FOGOM ÉREZNI MAGAM!

Lassan leszálltunk a géppel én pedig felhőtlen mosollyal éltem át ezeket az eseményeket. Lelkesedtem és jó kedvem volt. Kaname már tényleg nem tudtam követni a kedélyállapot változásaimat.

- Yuuki!?

- Igen? - válaszoltam nevetve.

- Mi van veled? - súgta oda halkan Kaname.

- Jajj, csak olyan boldog vagyok ettől az egésztől.

- Tényleg? Nem csak így akarsz bosszantani, amiért ebbe a szituációba kényszerítettelek?

- Jah, nem! Csak ráébredtem sokkal könnyebb lesz mindkettőnknek, ha könnyedén vesszük ezt az akadályt is! - vágtam rá teljes meggyőződéssel

- Ennek örülök! Na gyere szálljunk le a gépről!