Szerintetek milyen?

Itt egy részlet abból a könyvemből ,amit most kezdtem el írni. Szeretném kikérni a véleményeteket.:

Az új vállalkozás

Robert Crawford a huszonnyolc éves fiatalember, és vele egyidős barátja Daniel Ross, egy forró nyári délelőttön, kezükbe kapták bérelt lakásuk kulcsait. A lakás nem volt túl nagy, de nekik pont jó volt. Az volt a céljuk, hogy miközben ott laknak, egyben egy kisebb irodát is kialakítanak. Hogy mindez minek? Robert és Daniel saját magándetektív vállalkozásba kezdtek. Meg volt hozzá a kellő eszük, akaratuk, egy kis spórolt pénzük, már csak a tapasztalat hiányzott, de ha minden jól megy, az ajtón, csak úgy ömlenek be a segítségükre szoruló emberek – lehetőleg nem olyan panaszokkal, hogy „Elhagytam a kocsi kulcsom”.

Aztán lassan teltek a napok, a hetek, és nekik épp hogy jutott pénz ételre. Senki nem kereste fel őket. – Baj van a marketinggel – szólt egyszer Daniel, amikor egy szerda délutánon megunta a várakozást – Hirdetnünk kell a céget.

- Mégis miből? Az utolsó pennynket ma reggel egy csomag rágóra költötted.

- Majd szerzünk valahonnan. A pénz miatt ne aggódj – legyintett -, azt én majd elintézem.

- Ja persze majd találsz három pennyt az utcán ugye, és majd abból felvirágoztatjuk a céget.

Ez így ment még jó pár, hosszú napig, amikor egy újabb hőmérő robbantóan forró délelőttön meg nem jelent Robertnél négy évvel nagyobb nővére, Helen és unokaöccse Thomas. – Szervusz Rob. –becézte Robertet, amit ő különösen utált.

- Szervusz, nővérkém. – vigyorgott rá – Mi járatban itt, ahol a madár se jár?

- Csak gondoltam beugrom hozzád meg nézem, mit csinálsz itt, ahol a madár se jár. – gúnyolódott a nő. Gyönyörű vállig érő, barna haja és ragyogó kék szeme volt.

- Ja persze. Na, ki vele, de gyorsan, mert még sok dolgunk van.

- Aha, azt látom. – csipkelődött, miközben tekintete végig futott az irodának nevezett szobában – Na, szóval arról lenne szó, hogy meg kéne tenned nekem egy aprócska szívességet.

- És mégis mit? – érdeklődött Robert, miközben nővérét kémlelte.

- Hát… egy hétre John –nal elutazunk Franciaországba, és arra gondoltam, hogy – a mondatot nyitva hagyta hátha öccse magától is rájön a befejezésre.

- Hogy, mi?

- Hogy itt hagyhatnám- e Tomot?

Robert csak most vette, észre a nő mögött ácsorgó gyereket.

- Velem, miért pont velem?

- Mert senki másra nem tudom bízni, a szomszédasszony állítólag elfoglalt, Margaret néni elutazott, a barátnőm sem ér rá, mert lefoglalja az új pasija. – itt elfintorodott.

- Értem. Egy percre már azt hittem annyira megbízol bennem.

- Persze, hogy megbízom benned. – hízelgett a nő – Naaa. Kérlek.

- Jó. Rendben, de csak egy hétre nem többre, mert sok a munka, tudod.

- Ja, képzelem. Akkor elvállalod?

- Mondtam már, igen.

- Oké, akkor itt hagyok egy kis pénzt, mert, ahogy látom eléggé le vagy csúszva.

A nő elkezdett a táskájában kotorászni, és elővett egy csekkfüzetet és egy töltőtollat. – Ötven font megteszi?

- Természetesen, igen. – kapkodott Daniel, és már vette volna kézbe a csekket.

Robert megköszörülte torkát, és szigorú pillantásokat mért barátjára.

- Elég. Persze, hogy elég.

-Rendben, akkor ezt letárgyaltuk – kitépte a lapot a füzetből, és Robert kezébe nyomta. Most a fia felé fordult. – Anya körülbelül egy hétre elutazik, addig is itt hagylak nagybátyáddal, rendben? Minden szükséges cuccod a bőröndödben van. Itt hagyhatlak velük?

- Szerintem te ezt már eldöntötted – szólt vissza, miközben új PSP 2-jén játszott.

- Ezt a vacakot pedig tedd le. – nézett a készülékre a nő, miközben csókot nyomott az arcára. – Akkor én mentem, mert még sok mindent össze kell pakolnom az útra. Remélem, majd jól érzed magad. – pillantott szigorúan öccsére a nő – Akkor hát, sziasztok. Vigyázz magadra kisfiam.

- Oké anya nem vagyok már ötéves.

- Bocsánat, mindig elfelejtem. Robikám vigyázz a kisfiamra.

- Oké Helen, vigyázok. – bíztatta nővérét, hogy távozzon már.

- Szervusztok.

- Szia, anya. Jó utat, és ne felejts el ajándékot hozni nekem. – tette hozzá a fiú, szemét le sem véve a képernyőről.

Az ajtó becsukódott. A nő eltávozott.

- Szóval, mit akarsz csinálni? – vigyorgott Daniel, miközben lehajolt a fiúhoz.

- Csak ne szólj hozzám, és az elég.

- Hát jó. – elfordult tőle, és Robertre pillantott, aki vállát vonogatta, és a csekket szaglászta. Levendula illata volt. – Nyílván Helen parfümje, gondolta.

Délután Robert úgy gondolta nem ártana beváltani a csekket, melyet nővére hagyott hátra nekik, mivel nem volt mit enni. Még egy árva kenyérmorzsa sem. Hűtőszekrény nem volt, de ha lett volna is egy a kétmillióhoz, hogy lett volna benne egy árva falat.

A férfi alig huszonkilenc éves volt. Rövid, barna haja volt. Fekete dzsekit és kék farmert viselt. Mellette egy tizenkét éves fiú, ki unott arccal nézelődött az utcán. Ő is farmert, sportcipőt, és szürke, pamut felsőt viselt. Apa és fia. Gondolná róluk egy járókelő. Tévedne. Daniel Ross– t, és Thomas Blake- et tisztelhetjük személyükben. Nem volt apa és fia. Isten ments. Csupán szolgálatot tettek éhes gyomruknak, és e célból vették az irányt a Nat West Bank fele, hogy beváltsanak egy ötven font értékű csekket.

A férfi befordult az utcasarkán, utána a fiú. A sarokkal szemben ott állt a Chelsea tűzoltóság. Nagy és fehér, modern betonépület volt. Mellette négy égőpirosra festett garázsajtóval. Mögöttük a tűzoltóautóikkal. Elhaladtak a dovehouse- i park mellett, és nem sokára oda értek a Nat West Bankhoz. Az épület magas volt. Kopott téglafalain keskeny és magas ablakok voltak, mintha egy középkori vár rekonstrukciója lenne. A banktól balra volt egy kis takaros post, mely a bank épülete mellett teljesen eltörpült.

Daniel és Thomas egyszerre léptek be a bankba.

A helyiség elrendezése nagyon egyszerű volt. A bejárattal szemben volt egy sor pénztár, és pénzváltó, mögöttük sok- sok szorgoskodó fiatal hölggyel. A kasszák mellett volt pár íróasztal, melyek mögött öltönyös férfiak ültek. A helyiség közepén meg pár kis asztal és szék. Az íróasztalok mellett volt egy kis folyosó, ami a páncélterembe vezetett. Természetesen a kettő között valahol egy fémajtó is állt, melyet gondosan bezártak.

Daniel a szürkés színű fajanszon oda sétált az egyik pénztárhoz, ahol a legkevesebben álltak. A pénztár előtt hosszú, piros színű padlószőnyeg feküdt, a földhöz rögzítve. Thomas követte Danielt miközben a helyiség, ventillátoroktól hűtött levegőjében mélyeket lélegzett. Örült, hogy végre elszakadhatott a kinti forró, nyári levegőtől. Oda ment Daniel mögé, és ő is beállt a sorba. Harmadikok voltak. Nemsokára sorra kerülnek, elintézik a csekket, és akkor már mehetnek is vissza Roberthez az irodába.

Az előttük álló nő végzett. Most már ők következtek.

- Jó napot. Miben segíthetek? – kérdezett kedvesen a pénztáros.

- Jó napot. Egy csekket szeretnék beváltani. – felelt Daniel, és a pultra helyezte a csekkpapírt.

- Rendben. Egy pillanat türelmet.

Ebben a pillanatban, kitárult a kétszárnyú bejárati ajtó, és két sí maszkot viselő személy lépett be. Egyikük vörös, térdig érő szoknyát és fehér inget viselt. A másik fekete farmert és fekete, rövid ujjú blúzot. Mindkettejüknél pisztoly volt. Láthatólag nők voltak, mivel az egyiküknek hosszú haja volt, amit nem rejtett el, viszont lehetett volna paróka is, elterelés gyanánt.

A vörös szoknyás nő, a mennyezet fele emelte pisztolyát, és lőtt, mire a plafonból mészdarabok potyogtak, és az egyik lámpa kialudt.