Megoszt mindenki egy verset ami közel áll hozzá?

József Attila: KÉSZ A LELTÁR

Magamban bíztam eleitől fogva -

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam -

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,

ki ingyen adott, azt szerettem érte.

Asszony ha játszott velem hitegetve:

hittem igazán - hadd teljen a kedve!

Sikáltam hajót, rántottam az ampát.

Okos urak közt játszottam a bambát.

Árultam forgót, kenyeret és könyvet,

ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.

Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,

de ágyban végzem, néha ezt remélem.

Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.

Éltem - és ebbe más is belehalt már.

Wass Albert: Igazgyöngyök

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat,

S a kék vizekben tündökölt a hold,

Tündér leány állott a tenger partján,

S a hab lágyan, szerelmesen dalolt...

De egy este... messze észak felől

Orkán hadával érkezett a tél,

A tündér sírt és fényes könnyeit

Zúgó tengerbe hullatta a szél...

Aztán elment... a tenger várta, várta,

És fodros habja többé nem dalolt.

Ködös, borongós, néma éjszakákon

Sötét vizén nem tündökölt a hold...

S a mélybe hallott tündér könnyekből

Lettek a fényes igazgyöngy szemek...

A gyöngyhalász néha megtalálja

A mélybe rejtett tündér-könnyeket...

Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,

És verseim az igazgyöngyszemek...

Egyszer lelkembe zokogott egy tündér

S azóta néha gyöngyszemet lelek...

Erich Kästner: A piramis

A: A kövek, melyekből a piramisok állnak,

egymáshoz nagyon hasonlítanak.

Mondhatni, csak egy ponton differálnak:

az alsó kövek többet hordanak.

B: Ki alul van, izzad, míg hűsöl a felső,

de ha zúgolódnak is a kövek:

vén szabály, hogy mindenki nem lehet első,

és az alsóknak mindig nehezebb.

A: Nem volna okosabb ilyen esetben

fejükre állítani a dolgokat?

Úgy vélem, hogy nem lenne lehetetlen

felforgatni a piramisokat.

B: A felfordított piramis összeomolna,

s ha megnézed, hol vannak a kövek:

úgy csúcsuk megint csak fölfele volna,

s megint alul maradna a tömeg.

A: Ha tehát az emberek – pardon! – a kövekbe

a vihar szele egyszer belekap,

ön úgy gondolja, hogy végül s mindörökre

a többség folyton csak alul marad?

B: Így gondolom. Ez számtan. Fanyar, de igaz lecke.

Harc, óbégatás nem segít sokat.

Csak egy segít.

A: Éspedig?

B: Mától kezdve nem építeni piramisokat.

KERÍTŐBALLADA VILLONRÓL

ÉS KÖVÉR MARGOT-JÁRÓL

Persze: pukkadnak a párizsi polgárok,

mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok,

ki az utcáról tartja el magát.

De a kis dögöt nagyon szeretem,

ingét megvarrom, ágyát megvetem

és megkefélem este a haját;

bort hozok a kocsmából, a kútról vizet,

s ha egy vendég jön, aki jól fizet:

a hátsó ajtón diszkréten távozom,

hogy a gavallérok és a tiszt urak,

mint a mennyben, úgy érezzék maguk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Persze, gyakran beköszönt a nyomor.

Ilyenkor Margót látni sem tudom,

gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr,

belérúgok és a haját húzom,

Józsefre s Máriára esküszöm,

hogy holnap reggelig agyonütöm,

ha nem lesz pénz - zálogházba teszem

ruháit és ha nincsen, mit egyem:

káromkodom, míg a gyomrom korog,

ő meg a szoba sarkában kuporog,

s ilyenkor napestig pofozkodunk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Aztán egyszerre pénz áll a konyhára,

mert hirtelen nagy lett a forgalom,

vagy én találkoztam a Bac utcában,

avagy a Montmartre-i domboldalon

egy bitanggal, ki meglógott a cehhel...

S kövér Margóm akkor megint a régi,

combomra csap és arcunk felderül,

lefekszünk, s én egy dalt trillázok néki,

ahogy ez a legjobb férfinak

száz évben is csak egyszer sikerül.

És aztán másnap estig horkolunk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

AJÁNLÁS:

Kik ezeket a sorokat olvassátok,

gavallérok, urak és kapitányok,

jegyezzétek meg: ha egy lányt kívántok,

ki az ágyban mindenre kapható,

szolgálatotokra készen, itt vagyunk

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Karinthy Frigyes: Előszó

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,

Mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyremegy

S amit nem tudhat más, csak egy meg egy.

A titkot, amiért egykor titokban

Világrajöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,

Hogy megkeressem azt a másikat

S fülébe súgjam: add tovább.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Mert félig már ki is bukott, tudom

De mindig megrekedt a féluton.

Az egyik forró és piros lett tőle,

Ő is súgni akart: csók lett belőle.

A másik jéggé dermedt, megfagyott,

Elment a sírba, itthagyott.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

A harmadik csak rámnézett hitetlen,

Nevetni kezdett és én is nevettem.

Gyermekkoromban elszántam magam,

Hogy szólok istennek, ha van.

De nékem ő égő csipkefenyérben

Meg nem jelent, se borban és kenyérben,

Hiába vártam sóvár-irigyen,

Nem méltatott reá, hogy őt higgyem.

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Hogy fájt, mikor csúfoltak és kínoztak

És sokszor jobb lett volna lenni rossznak,

Mert álom a bűn és álom a jóság,

De minden álomnál több a valóság,

Hogy itt vagyok már és még itt vagyok

S tanuskodom a napról, hogy ragyog.

Én isten nem vagyok s nem egy világ,

Se északfény, se áloévirág.

Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél,

Mégis a legtöbb: ember, aki él,

Mindenkinek rokona, ismerőse,

Mindenkinek utódja, őse,

Nem mondhatom el senkinek,

Elmondom hát mindenkinek.

Elmondom én, elmondanám,

De béna a kezem s dadog a szám.

Elmondanám, az út hová vezet,

Segítsetek hát, nyujtsatok kezet.

Emeljetek fel, szólni, látni, élni,

Itt lent a porban nem tudok beszélni.

A csörgőt eldobtam és nincs harangom,

Itt lent a porban rossz a hangom.

Egy láb mellemre lépett, eltaposta,

Emeljetek hát fel a magosba.

Egy szószéket a sok közül kibérlek,

Engedjetek fel lépcsőjére, kérlek.

Még nem tudom, mit mondok majd, nem én,

De úgy sejtem, örömhírt hoztam én.

Örömhírt, jó hírt, titkot és szivárványt

Nektek, kiket szerettem,

Állván tátott szemmel, csodára várván.

Amit nem mondhatok el senkinek,

Amit majd elmondok mindenkinek.

Juhász Gyula: Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Emlékeimből lassan, elfakult

Arcképed a szívemben, elmosódott

A vállaidnak íve, elsuhant

A hangod és én nem mentem utánad

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifjúság bolondság, ó de mégis

Ne hidd szívem, hogy ez hiába volt

És hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendőmben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

Goethe A Lidérckirály

Ki léptet az éjen-szélen át?

Egy férfi ott viszi kisfiát.

A gyermek fekszik karjaiban,

Gyengéden tartja, de biztosan.

„Arcod, fiam, te miért takarod?” —

„Apám, Királyt nem látsz-e, nem, ott?

Lidérckirály! Korona s palást!” —

„A köd csak az, fiam, no lásd!” —

„Te kedves gyermek, jer velem,

Jöjj, játszunk majd tágas tereken;

A parton sok-sok tarka virág,

A szülém ad rád arany hacukát!” —

„Apám, de apám, ugye hallani? nem?,

Lidérckirály mit igér hevesen?” —

„Nyugodj, nyugodj meg, drága gyerek,

A szél zörget száraz levelet.” —

„Kedves fiú, hát jössz-e vajon?

Gyere, várnak lányaim ott nagyon;

Gyere, várnak lányaim ott, meg a tánc,

És ráng bele, ropja egy emberi lánc!” —

„Apám, de apám, ugye látod emitt

Lidérckirálynak a lányait?” —

„Fiam, fiam, hisz látni lehet:

Szürkésszinü fűzfák árnya lebeg.” —

„Szeretlek én és vonz a te szép alakod;

S ha ellenem állsz te — veszek, ragadok! —

„Apám, jaj, apám, ki szorítja karom?

Belémhasitott a fájdalom! —

A vágta gyorsul, akár a halál,

Karjában kisfia keble zihál.

Nagykeservesen most hazaér;

Karjában gyermeke már nem él.

Weöres Sándor: Ha nézem a világot

Ha nézem a világot

a világ visszanéz

azt mondom, összevisszaság

ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan

a semmiség ragyog

ő feleli, nézz meg jobban

a valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség

sok átsuhanó tünemény

ő feleli, nézz a tükörbe

amit ott látsz, az vagyok én.

Paul Géraldy:

Tűnődés

Kíváncsi játék és szeszély

a szerelem először.

Reánk tekint egy szem, beszél,

ígér, s lángjuk előtör.

S minthogy magunkat szerfelett

szeretjük, s ez nagyon jó,

szeretjük őt, aki szeret,

hisz izlésünk hasonló.

Hálálkodunk, kis bánatunk

megosztjuk vele szépen.

Nagyon hamar reákapunk

s udvarlunk cserében.

Már úgy mondjuk, mint szerepünk,

mit elmondtunk ezerszer.

Aztán azért is szeretünk,

mert már elkezdtük egyszer.

/Kosztolányi Dezső műfordítása/

Pilinszky János

Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy fölvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemet

a torkomig felömlő élvezet,

mi most csak fölkérődző förtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?

hogy pusztulj ott és vesszenek veled,

kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,

elüldögélnék benn egy délutánt,

agyamba venném, ágyad merre van,

a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,

a tűzvész honnan támad és hova

szorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvaron

a tátott szájjal síró fájdalom

megnyílik érted, nyeldeklő torok.

Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,

vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,

most végig ömlik rajtad, mint a genny,

sötét leszel, behorpadt néma seb,

akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem.

Vigasztalást a játék sem szerez,

az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

***

(Egyébként nagyon sokan azért iskolában ismert verseket osztanak meg, mert a legtöbb ember magától nem olvas verseket. Attól még szerethette, amit egyszer ismert. :) )