Írnátok véleményt?

nem hiszem el, hogy elfelejtettem:D

ittvan!

- Ébresztő Jason idő van! - Nem, még nem akarom. Még nem akarok felkelni. Nem akarom újra elveszteni… Pedig újra és újra megtörténik.

Minden éjjel végignézem Max halálát. Minden éjjel végignézem ahogy a teste összecsuklik, és én tehetetlen vagyok. Ahogy az a kisfiús mosoly ráfagy az arcára… Megpróbálom megmenteni, mint minden éjjel, újra és újra. A mocskos pólómat rászorítva próbálom megvédeni őt a mellkasán egyre terjedő vörös folttól. Nem engedhetem, most nem hagyhat itt.

- Jason! - megint megtörténik, és én megint végignézem ahogy a bátyám örökre itt hagy engem és a családomat, megesküszöm újra, hogy gondját viselem a mamának és Ema-nak. - Ébresztő… Elkésel a suliból… Hát jó, te akartad! - mondja a húgom, Ema, és egy pillanattal később az aprócska teste a hasamnak csapódik.

- Ezért még megkapod a magadét - pattanok fel, felkapom, és a hátára fordítom, és addig csikizem amíg már beszélni is alig tud a nevetéstől.

- Hagyd abba Jason elég!! - lihegi két nevetőgörcs között.

- Oké, oké, befejeztem.

- Amúgy is, én figyelmeztettelek. - kászálódik ki az ágyamból sértődött képet vágva.

- Vigyázz mit mondasz, mert elkaplak, és úgy megcsikizlek, hogy megbánod!

- Úúúúú… de félek- mondja bátran, de azért tisztes távolba menekül az ajtó mögé.

Szép komótosan felöltözök, a kedvenc farmeromat veszem fel. Amikor belenézek a tükörbe, az a srác néz vissza rám akinek látszani szeretnék. A menő és egoista , utcáról jött srác, akit nem érdekel más csak saját maga. Kár, hogy ennek semmi köze a valósághoz.

Mikor kiérek a konyhába Ema már a mama háta mögül kukucskál.

- Eddig tartott a nagy bátorság, mi?! Bebújni édesanya szoknyája alá… ezt nevezem!

- Jason! Ne bántsd már állandóan…

- Én bántanám? A kisasszony az aki alvó emberek hasára ugrálgat szórakozás gyanánt.

- Én csak..

- Hagyjad Ema nem kell magyarázkodnod! Te meg Jason inkább köszönd meg a húgodnak, hogy felébresztett, mert magadtól délig se kászálódtál volna ki az ágyból. Tessék, itt van a palacsintád. - Elém tolja a frissen sült, még meleg juharszirupos palacsintát. Ez az egyetlen luxus, amit megengedünk magunknak. Ez volt Max kedvence, így a halála óta ez kötelező a reggelinél.

- Én nem kérek mama. Nincs étvágyam.

- Mi a baj kicsim?

- Nem akarom, hogy Jason elmenjen! Oooolyan jó volt itthon vele. - miközben ezt mondja lassan odasomfordál hozzám, és az ölembe mászik.

- Most egész nap egyedül leszek itthon. - Ezt már nekem mondja, szemrehányóan.

- De hiszen mama is itthon lesz veled - itt Ema mérgesen húzza össze rám a szemét. Tudom mire gondol: mamának kisebb gondja is nagyobb lesz annál mint sem vele foglalkozzon. Egyelőre még nem talált munkát így varrónőként hirdeti magát, és itt New Yorkban az emberek nagyon lusták megfoltozni a saját ruháikat, így mama ki se látszik a munkából. Ezért gyorsan hozzá teszem -, és én is sietek haza ahogy tudok. Muszáj suliba járnom Ema. De ez az utolsó évem, és aztán vége, oké?! - Azt nem teszem hozzá, hogy utána se igazán leszek itthon, mert az iskolát is csak azért fejezem be, hogy végre találhassak valami munkát magamnak.

- Ema, Jason eddig is csak azért maradhatott itthon mert a Roosevelt gimi igazgatója volt olyan kedves, és megengedte, hogy a költözés miatt egy héttel később kezdjen. - Teszi hozzá mama, és ezzel eszembe juttatja, hogy mivel is kell nekem ma szembe néznem. - Most már muszáj mennie. Nem is ártana igyekezned Jason, nem akarom, hogy az első napodon elkéss, és megbélyegezzenek. Nekem most úgyis, lassan mennem kell. - Közelebb lép, és a homlokomra nyom egy csókot. - Megleszel?

- Persze, mama és ne nézz így rám! Pont ezek miatt a sajnálkozó pillantások miatt egyeztem bele a költözésbe, legalább te kímélj meg.

Miután elbúcsúztam Emától is összeszedem magam és végre kilépek az utcára. Egy olcsó loftban lakunk, ami elég messze van a sulitól, így van időm összeszedni a gondolataimat mire beérek a suliba. Két hete költöztünk ide. Miután Max meghalt egy banda botrányban mama egy percig sem akart Chicagoban maradni. Engem semmi sem kötött oda, és mivel mama eredetileg Brooklyn-i így hát ide jöttünk. Amióta itt vagyunk én még egyszer sem léptem ki az utcára kivéve persze a beköltözéskor, illetve a beiratkozásnál. Már akkor sem tetszett a suli, bár a Roosevelt gimi úgy néz ki, mint bármelyik átlagos gimi engem mégis kiráz tőle a hideg. Az ismeretlen folyosók, idegen emberek mind arra emlékeztetnek miért is vagyok itt.