Kritika a könyvemhez? Ki olvasná tovább?

Itt az eleje: (ha hosszú elnézést kérek)

A lány imádta a haját. Évekig növesztette, ápolgatta. Ez volt az egyetlen ami az anyjától maradt neki. Az anyjából, aki 2 évesen elhagyta és egy perverz, szadista állat gondjaira bízta. Tudta, hogy édesanyja soha nem tett érte semmit. Valahányszor csak visszagondolt rá látott semmi mást csak egy futó mosolyt egy erősen kirúzsozott szájon. Ettől függetlenül ebbe az emlékbe kapaszkodott, valahányszor nevelőapja az ágyhoz kötözte és szörnyű, elmondhatatlan dolgokat tett vele.

Most le kell vágnia. Hagynia kell hogy az ő sötét göndör fürtjei a porba hulljanak és elveszítse az egyetlen dolgot ami valaha is azt az érzést adta neki, hogy értékes. De megteszi. Veszi az egyik tincset és belevág. Hirtelen, gyorsan, fájdalommentesen. Mint amikor egy ragtapaszt tépünk le. Rázkódik a válla az elfojtott zokogástól. Remeg a keze de teszi a dolgát. Egy fürt, két fürt, három fürt.

Voltak álmai. Céljai. Hogy főiskolára megy, tanul, orvos lesz. Hogy nem végzi önnön mocskában. Hogy kiszabadul ebből a rémséges paródiából, amit életnek kell neveznie.

De mind elúszott. Elrepültek mint a kalitkájukból kiszabadult madarak. Elszálltak az életéből.

Céltalan lett. Egy üres porhüvely akarat és tudat nélkül. Ide-oda lökdösték, kihasználták, kizsákmányolták. Nézték szenvedését és csak nevettek. Nevettek, mert más volt. Mert sötétebb volt a bőre. Mert akcentussal beszélt, és az ősei máshonnan származtak. Nem volt hófehér bőre mint nekik. Nem volt gazdag mint ők. Nem volt tökéletes.

Ez a hajvágás az ő személyes lázadása. Kicsi de akkor is. Jelen van. A nevelőapja érteni fogja. Mindig mondja, hogy a pompás hajzuhataga miatt fizetnek érte ennyit. Most ennek lőttek. Nem akar egy különleges prostituált lenni. Nem akar kiválni. Talán ha elég jelentéktlen, mindennapi lesz elfelejtik. Nem törődnek majd vele. Ő meg szabad lehet. Elmehet innen. Hogy hová? Nem tudja csak el. Messze, messze.

A fehérek nem segítettek. Pedig tudták! Mindent tudtak! Ismerték az őt nevelő férfi eltorzult vágyait, hogy csak kislányokra izgul fel és mit szeret velük csinálni. Végül is ő mondta nekik. Dicsekedett vele, hogy: Nézzétek itt a nigga csicskám! Gyerünk kislány! Mutasd meg nekik mit tudsz!

Kényszerítette, hogy kiszolgálja mindannyijuk legalantasabb vágyait. Aztán a férfiak hazamentek, a tökéletes életükbe, a fehér feleségükhöz, a kertvárosi villájukba, magukkal cipelve sötét titkukat. Őt. A apja meg leült és vigyorogva számolgatta a pénzét. A férfiak meg mindig visszajöttek. Minden kedden. Hosszú-hosszú ideig. Hetekig, hónapokig, évekig. Ameddig fel nem nőtt. Ameddig védekezni nem kezdett.

Tíz éves volt, amikor először akartak segíteni. De nem tudták, hogy már behálózták és túlságosan sérült már a lelke,hogy beszélni tudjon. Ott a dugó az elméjében, mely megakadályozza, hogy kitörjenek a szavak, mondatok, magyarázatok.

Bejött egy nő az iskolába. Gyönyörű vörös szalag volt nála. A lány másra sem vágyott csak végigsimítani a szalagon. A nő pszihológus volt. A neve Miss Cartwerigth. A lány miatt jött. A tanárok látták a lány sebeit, a kék-zöld foltokat a testén és, hogy a verések miatt néha furcsán jár. Aggódtak a csöndes, színesbőrű gyerekért akivel senki sem akart barátkozni. Miss Cartweigth üléseket tartott vele. Kérte, hogy beszéljen és mondja el, hogy mit csinálnak vele. De ő csak ült és hallagatott. Lelki szemeivel csak a vörös szalagot látta amint megtörik rajta a fény. A lobogását a szélben első nap.

Hallja a lépteket. Ezeket a lépéseket bárhol felismené. Tap, csossz. Tap,csossz. Egy lépés egy csosszanás. Mennyi éjszakát töltött ébren rettegve, gondosan ügyelve legapróbb mozdulatára, nehogy felhívja magára a lépések tulajdonosának a figyelmét. Mert akkor jött a kopp, csossz, egyre hagosabban, míg az ajtajához ért. Onnan pedig nem volt megállás. A nevelőapja hideg ujjai ott, és sörillatú lehelete az arcán. Kemény borostájának karcolása a testén..