Szerintettek fiatal vagyok a könyvíráshoz?

17 éves vagyok és azt mondják hogy ez túl fiatal ... igazából ha igen ha nem tök m1 mert úgy is folytatni fogom (gyakorlás nélkül nem fog menni) de azért egy pár szép kritika mindig jól esik. Részlet lent döntsétek el:

Nem kellet kopognom, mivelhogy az ajtó jószerével kikerült a helyéről. Belépve a szűk falú magas terembe egyszerre események sorozata játszódott le bennem. Ezekkel telve vegyes érzésekkel dobtam félre a fém lapot az útból. Elöntöttek. Milliónyi kis dolog történt ezen a helyen és eltolva még pár oda nem illő alkatrészt mind-mind egyesével játszódtak le a fejemben. A zömök romok és az ide-oda csapkodó vezetékeken keresztül megindultam. Menet közbe megcsapta a fülemet a tény, hogy üvegszilánkokon taposok végig, és előre is szitkozódtam magamban nehogy egyik netalántán a lábamba találjon. Hirtelen szomorúság fogott el, s nehezedett tagjaimra mintha egy nem akaródzóan rám illő palást vagy sötét köpennyel burkoltak volna be. A placc korán sem mutatkozott régi szép fényében, az elsötétített termen valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság és aggasztó hangulat süvöltött végig! De nem kellet félnem, ezúttal nem céltalanul kóválygok végig rajta összetörve mindent körülöttem, mint máskor. Ebben az eddig idegennek vélt titkok termébe. Ez név furcsa volt lévén, hogy csak én hívtam így! Barátaimra ez a szófordulat egyáltalán nem ragadt rá. A régen még burjánzó szellemű gépek teljesen összetörtek és egy szemétheggyé tornyosulva középen hamar rájöttem hogy, bár nem vagyok (ilyenekbe) olyan okos mint a többiek, mégis tudtam hogy javíthatatlanok. Nem úgy mint a legutóbb mikor valami ilyesmi történt. Istenem micsoda felfordulás volt! De mégis abban az időben a dokinak még sikerült valami halászhatót húzni ki belőlük. Odaérve az oszlopokhoz melyek már csak összetört roncsoknak tarthatja alá magát, a történtek végett is csak elfeledett emlékek és foszlányok táncolhattak szemem előtt. Mik már csak lenyomatai voltak az eddig szerkezetekkel telerakott és gyerekekkel kísértett alagsornak. Leértem a lépcsőről. A csövön át mostanra megszokott meleg fény is teljesen eltűnt és ismételten csak azt követő zord hidegnek adta át a helyét. Megborzongtam. Még mindig fejemben volt a hangja és lépésenként is úgy hallottam mintha épp mellettem csitulna el: "Csak mi vagyunk, azok amik egyeznek" ... Itt el is értem a keresett szekrényhez, min a rengeteg fura billentyűn keresztül meglátva a vészjelzőt csöndesen fel búgót még egy utolsó lehelet váltással. Ezt a mostani gyenge sipákolását hanyagolva lehúztam a legközelebbi karokat, s megfordulva vártam a hatást ... Na végre! Tettemre a vezetékekben cikázó nyalábok elhagyták helyüket és végig szlalomozva az épületen életet leheltek a pöfögő összeroncsolt gépekbe. Minden vissza is állt a rendes kerékvágásba, a ház életre kelt. Az önműködő háztartási gépek a síri csönd utáni üzembe helyezésük odafentről kivételes alkalommal nyugtatólag hatottak rám és még az alagsorból is hallatszódó Doki hangos reaktorának fülsértő bugása is egyszerűen felemelő volt. A sötét köd is eltűnt szemem elől és lámpát gyújtva az éjszakába minden aggasztó gondolatomat elűzte. Egy pillanatnyi merengés után ott is hagytam az éledő termet. Újra volt áram. Jöttömre a pislákoló fények azon nyomban  kigyúltak és a nyomasztó hangulat is el tűnt körülöttem. Habár a színeken kívül valami más is megnyílt előttem, akaratlanul is vissza tértem abba a másik időbe abba a másik emlékbe, bár nem akartam - Pár évre korábban mikor először tértünk be ide, mikor vissza néztem az ajtóból. Esetlegesen kevésbé keserűen belegondolva szemem előtt megjelentek még barátaim. "Ha ez az amire gondolok akkor ez nagyon rossz húzás!" - hangzott fel egyikük beszéde. Engedelmesen lejátszva a képzeletbeli magnószalagot fejembe, ismét csak elfogott az érzés, az a jól ismert kimondatlan szörnyeteg ami mindig rátelepedett oldalamra. És megint belekezdett szűnni nem akaró gyötrésembe. Valahogy egy másik emlékkel próbáltam elhessegetni a dolgot. "Hát amit csináltok az egyáltalán nem burzsuj!" Nem múlt el ... De elég volt a nosztalgiázásból, ennyi már így is sok volt, gyorsan lekapcsoltam a nemrég csak felvillanó szegényesen derengő lámpákat és összetört tükrök darabjaival együtt lábamon továbbsétáltam ... Pár kilincs nyújtogatás és ajtón való betessékelés után el is jutottam a keresett szobába. Ez már sokkal szívderítőbb látványt nyújtott a gyér fény láttán is. Pillantásom a kényelmes kanapé felé tévedt. Látványától a jól ismert hang ismét megjelent ezúttal egy végeláthatatlan alagút két végéről „Az emlék egy furcsa dolog, Jason, akár évekig vagy évtizedekig is elbújhat rejthetetlenül aztán egyszer csak előtör egy fotóról, egy dalról vagy akár egy érzésről ...” Leülve rá, még mindig visszhangzott fejemben monológja, majd ahogy a doki tanította  elfeküdtem rajta. Behunytam a szemem és a szemközti asztalról levéve az odaerősített elektródákat gyorsan fejemhez is tapasztottam. Az életem mint egy rosszul megszerkesztett gyorsan átpörgetett film le is játszódott tekintettem fölött. Nem tartott sokáig rövid életem volt még is a pár pillanatig ide-oda cikkázó szemem sarkából pontosan láttam az események sorozatát. Ez mindent jelentett nekem! Kezembe kapva egy papírlapot elkezdtem írni az első szavakat:

A nevem Jason Dame és egyedül töltöttem a 2010-es újévet ...