Mit gondoltok erről az írásról?

Az utca most is tömve volt emberekkel. Szinte mindenki abban az időpontban végzett, mint amiben én, így rengeteg olyan embert lehetett látni, aki egy aktatáskát cipel magával a kezében. Nálam is volt egy, teli űrlapokkal meg vagy húsz oldalnyi könyveléssel. Segédasszisztensként dolgoztam a belváros leghíresebb könyvelői cégének. Ezzel tudtam megkeresni a betevőt amiből meg tudok élni nyáron. Csak akkor nyúltam ahhoz a pénzhez amit anyáék rám hagytak haláluk után, amikor szükségem volt némi támogatásra az egyetemen. Igen, a szüleim meghaltak autóbalesetben már három éve. Akkor még csak tizennyolc voltam és azóta is gyűlölöm azt az érzést, hogy egyedül maradtam. A szüleim elvesztése egy óriási fordulóponthoz vezetett az életemben. Meg kellett tanulnom önállónak lenni, mindennap ellátni magamat, hogy megfelelően működjön az életem. Nyárra találtam munkát magamnak, azon kívül pedig egyetemi hallgató vagyok. Ebben az évben költöztem össze, az akkor még legjobb barátommal, aki ma már a vőlegényem. Kevvel sokáig nem tudtuk eldönteni mi is legyen. Ő árva volt, szinte már több éve a saját maga útját járta és mivel nekem teljesen elegem volt abból, hogy egyedül kell élnem a szüleim által rám hagyott hatalmas, kétszintes családi házban, így összeköltöztünk. Bármilyen hietetlen csak ezek után jöttünk össze, mint egy tényleges pár, pedig mindenki azt hitte rólunk, hogy már egy jó ideje együtt vagyunk.

A gyomrom korgott miközben sorra haladtam el az emberek mellett, na meg az íncsiklandóbb étkezdék előtt. Igazából csak azért mentem gyalog és nem taxival mert otthon hagytam minden aprómat és csak a hitelkártyám volt nálam, amit anyáéktól örököltem. És hiába annak, hogy nem akarok költeni belőle az éhség mégis győzött. Éppen egy kellemes kis kifőzde előtt álltam, ahol az angolos szték illata lengett meg az orrom előtt. Egyszerűen ellenállatatlannak tűnt a gondolat, hogy ne kóstolhassam meg, csak egy kicsit is. Az igazat megvallva gyűlöltem véresen a sztéket, de most annyira intenzíven hatott rám az illata, hogy nem bírtam szembeszegülni.

Elindultam a kültéri terasz felé, a többi étkező ember mellett én is elvegyültem, majd leültem egy teljesen üres asztalhoz. A szemben lévő asztalnál egy nagyjából velem egyidős fiú ült. Egy újságot tartott a kezében és nagyon úgy tűnt, hogy még a napszemüvege alól is engem figyel. Talán a túl rövid munkahelyi egyenruhám miatt, amin enyhén elpirulva szorosabbra fogtam zakót, így eltakarva a mély kivágású dekoltázsomat és lejjebb húzva a szoknyámat valamivel jobban éreztem magam. De a szemek továbbra is tapadtak rám, én pedig inkább olvasgatni kezdtem az étlapot, mintha nem lennék biztos a rendelésben. Már bántam, hogy nem az ellenkező irányba foglaltam helyett és akkor csak az étkezde üveglapját kéne látnom. Pont ebben a pillanatban jött felém egy család két gyermekkel, akik anyjuk kérésére mit sem hallgatva, rohangáltak össze-vissza a teraszon. Az anya kétségbe esett arccal keresett egy négyszemélyes helyett, de azok már mindenhol foglaltak voltak, majd amikor feltűnt, hogy az enyém is az, felálltam és odasétáltam hozzájuk. - Ne haragudjon, hogy csak így megszólítom, de ha jól látom négyen vannak és már nincs több hely. Én szívesen felajánlom a sajátomat. Úgyis egyedül vagyok.

- Tényleg megtenné?

Csak bólintottam egyet majd hálája jeléül megmarkolta a kezemet és mosolyában fáradtságot mutatva arrébb állt a gyerekekkel együtt, majd leültek az előző helyemre. Attól az asztaltól nem messze volt egy egyszemélyes asztal, szembe az étkezde üveglapjával. Magam alá húztam a széket és intettem a pincérnek, hogy le szeretném adni a rendelést. A magas, egyenruhás férfi odasétált mellém, majd szemüvegét lebiggyesztve nézett rám.

- Egy sztéket szeretnék angolos módra, és kevés petrezselymes burgonyát mellé köretnek.

- Valami italt esetleg? - folyamatosan írt a jegyzet füzetébe, majd újra rám nézett.

- Egy csésze kávét, legyen szíves.

Azzal elfordult és teljesen magamra hagyott. Már a szték gondolatától is szörnyen éhes voltam. Nem értettem mitől kívántam meg ennyire a szinte alig sült, véres húst. Alig pár perc múlva, már messziről éreztem a kellemes illatot, amint a pincér megjelent az ajtóban a rendelésemmel. Szinte amint elém került az étel, bele is hasítottam a késemmel és azonnal a számba tömtem a falatot.

Egy pillanatra felnéztem az előttem lévő üveglapra mely tökéletesen tükrözte a hátam mögött lévő összes személyt és tárgyat. A tekintetem azonnal megragadt azon a srácon, akinek szemei még véletlenül sem akartak elmozdulni rólam. Figyeltem, ahogyan kávéját issza, pillantása az üveglapra verődik, hogy pontosan kivehesse minden egyes mozdulatomat. A keze megmerevedett a csésze fülén és nem is azt nézte egy ideig, mit csinálok hanem azt, hogy mit eszem. Arca kíváncsivá vált, másik kezével amivel nem a kávét tartotta, leemelte a napszemüvegét, beleszippantott a levegőbe, majd mint aki teljesen elszörnyedt, némi pénzt ott hagyva felállt az asztalától és amilyen gyorsan csak tudta elhagyta a helyet. Nem tudtam elvonni az üres székről a szemem, csak akkor amikor ismét megéreztem a fenséges illatát a sztéknek.

Miután befejeztem az evést és a kávémat is megittam, fizettem a pincérnek, majd a közeli automatánál mégis vettem ki egy kevés pénzt taxira, hogy ne kelljen gyalogolnom.

Az otthonom egy kétszintes, fehérre festett, faház volt. Rajta fekete cseréppel, egy erkéllyel, két ajtóval, melyből az egyik a hátsó kertre nyílt és rengeteg ablakkal, mely a ház körüli, fáktól dús erdőre nyújtott fenséges kilátást. Gyermekként rengeteg játszottam benne, szinte a mai napig ismerem az összes ösvényt és azt a kicsiny tavat a házunktól nem messze a keleti oldalon. Még régen apával építettünk egy pici fahidat, mely beívelt a tóba. Néha egész délutánokat azon töltöttem és csak bámultam a tükörképemet.