Mit gondoltok erről az érdekes írásról?

Link:

[link]

A cikk szövege:

""A keltákat már Caesar mint kimondottan “lovasnép” ábrázolja a ‘De bello Gallico’ című írásában. A lovak központi szerepet játszottak a kelták életében. A “lovak bolondjai” voltak, egy jó lóért, amit „Keletről” szereztek be, összes vagyonukat képesek voltak odaadni. A kelta vitézeket szeretett lovaikkal temették el (> bronzkori lovastemetkezés Ribemont-sur-Ancre, Galliában). Még teljes ügetésben is megtartották lovaik felett az ellenőrzést, irányítást, vagy a lovak vágtában a harckocsi rúdján állva vívtak a hírhedt kétélű “kelta karddal”. Az ellenség fejét, a lovakon rohamozva, egy csapásra levágták és kantárjukra akasztották. Mint minden lovasnép számára a lélek óriási szerepet játszott hitvilágukban.

Az ellenség fejének (ahol a lélek “kapu”-ja van) levágása, nem csak a vitézség igazolását szolgálta, hanem a legyőzött lelkének birtokbavételét is, így a lélek bosszúállását megakadályozván. A vezérek sisakot hordtak, rajta a SOLYOM madárral (mert a “sólyom” volt az (Had-)Isten képe, jelképe, “aki a harcban megsegít”). A harcba indulás előtt “óriási lármát” csaptak – írja Livius, egy római krónikás Kr.e. 1 században, “szörnyű dalokkal és ordításokkal” bátorították magukat (és riogatták a rómaiakat), “csatakiáltásaik és csataénekeik, valamint a szörnyű zaj, amit a pajzsok döngetésével csaptak, egyetlen célt követett, éspedig az ellenség megfélemlítését” – fejezi be a krónikás. Ugyancsak a megfélemlítést szolgálta a hajuk mészkővel és egy növényi eredetű „sapo”-nak nevezett vörös festékkel való megkeményítése, hátrafésült állapotban (így a lovak sörényét utánozva) valamint a hosszú, lelógó, dús és lombos bajusz, ami Diodor szerint a riasztó képet még fokozta. Egyébként a kelta férfiak és nők egyaránt a hosszura növesztett hajukat copfokba (ír CIAB) fonták; kettő, három vagy négy ilyen hajfonat is díszítette fejüket. A kelták viselete rendkívül színes és tarka volt: a férfiak bőgatyát (BOLAG „zsák- vagy hólyagszerű széles nadrág”) viseltek, amihez – a rómaiak szerint rikító színű – inget és sötétkék vagy fekete mellényt (MAELLAN), gyapjúköpenyt (SEAC zeke) vagy rövid, testhezálló kabátot (CABHAIL) hordtak, ruhájukat (GÚNA) összefogó széles derékszíjon (CRIOS) díszes tarsoly lógott, a lábukon meg rövidszárú csizmát (BRÓG) viseltek.

Mint említettem, a Képes Krónika is megemlékezik a keltákról, mint Magóg testvére, Gomár népéről, aki a vesztes trójai háborút követően elmenekül Kis-Ázsiából és letelepedik Pannóniába. Innen, 400 éves tartózkodás után, továbbköltözik Galliába. Itt nem az a lényeg, hogy krónikásunknak igaza van-e vagy sem a két nép (magyar-szittya és kelta) ősének bibliai személyekkel való azonosításában, hanem az, hogy tulajdonképpen leírja a hallstatti kultúra emelkedését és bukását, 5 évszázaddal ennek felfedezése előtt !

Több bizonyíték is arról tanúskodik, hogy itt a Kárpát-medencében egy „új“ nép született. Első sorban a „főistennő“ DANU (DEA-ANU, szó szerint: JÓ-ANYA ~ ÉD-es-ANYA), az ANU „Ősanya“ egyik másik neve, itt született meg. DANU isten-anyáról nevezték el a DUNÁ-t is, felcserélve ennek régebbi ISZTER nevét. Az Iszter nevet a görögök hagyták ránk, de, feltehetően, ez egy szumir-szabir-szittya eredetű szó, ISTÁR istennő nevével kapcsolatos. DANU ennek a pontos mása. A Kárpát-medencéből „elköltöző“ – véleményem szerint, innen, Európát a szélrózsa minden irányában, gyarmatosító – kelta telepesek, habár az Ősanyát, DANU-t, „nem tudták magukkal vinni“ (írják az ír krónikák), nevét továbbéltették folyóikban: az angliai és skóciai DON-ok-tól a franciaországi DON-ig, hisz ők a „DANU-fiai“ (Tuatha Dé Dannan ‘Danu’ törzse) voltak. A DUNA lett a druidák „szentfolyója“ mivel benne élt az Ősanya, DANU. Azt a vidéket, ahol kénytelenek voltak az Ősanyát, vagyis Istent ! – hisz Anya vala az Isten – hátrahagyni „Anyahonnak“ vagyis ANNWN-nak [ejtsd: ANNÚN] nevezték. Az ANNWN lett a „Másvilág“ neve is, ahová szeretetteik vissza-/megtértek. Ez volt másik nevén az „Asszony országa“ – a BANNWN [ejtsd: BANNÚN], szó szerint: NÉNE-/ BANYA-HON. BANNWN nevében könnyen felismerhetjük a későbbi latin „Pannóniá“-t, a DANU/DUNA (és férje BÁL/BÉL) országát, a „Jóanya“ (ÉD-es-ANYA), a későbbi „Szűzanya“ (Boldogasszony) országát.

Figyelemre méltó, hogy Írország is az „Isten anyjának országa”: Az a tisztelet, amely a pogány Írországban az istennők (ANU, DANU) számos megjelenési fórmáját övezte, részben átszállt a Szűzanyára. A kelta társadalomban az anya központi szerepéről egy szájhagyományban fennmaradt, a Hebridákról származó mondás szól: „Isten szívében egy anya szíve van”. Érthető tehát, hogy az íreknek is egy „Anyaországuk” van.

Attila halála és a Hun Birodalom kárpát-medencei részének elvesztése után is a pannóniai kelták (a szittya-hun-székelyekkel együtt) továbbra is itt kellett, hogy maradjanak a DANU-DUNA földjén, azaz az „Anyaországukban“ hisz majd az avar hadseregben keltákkal is találkozunk. A kelták „megélték a római uralom évszázadait, és a baranyai háromszögben átvészelték a népvándorlás viharait.[...] Az avarok oldalán tehát nem csak szkíták, azaz alánok, hanem kelta utódok [...] is részt vettek a harcokban.“

A kelták emléke nem csak a Magyarország területén megszületett kelta eredetű „európai rangú magyar kardstílusban“ vagy művészetünkben általában (szarvas, griffes-indás ábrázolások stb.), hanem mai élő nyelvünkben és egyes települések nevében is fennmaradt.

A kelták ismertető jele a nyakék, az ún. torques (TORC) nyakperec volt (vö. ótörök TARYQ-mag szorossá válni). Európa egyik népére sem volt ez jellemző, egy kivétellel: „A hun vezetőréteg keletről nyugatra vándorlását Belső-Ázsiából, a nyugat-szibériai Léna folyó egyik mellékfolyójának vidékétől egészen a Rajnáig a férfisírokban talált, igen súlyos arany torquesek / nyakperecek előfordulásain keresztül követi a régészet. Igen jellemző, hogy e nyakperecek majdnem egyharmada, s tegyük hozzá, a legsúlyosabbak, a Kárpát- és a Bécsi-medencéből került elő.“

Ki is tehát a kelta ?

Egy belső-ázsiai (szkíta) eredetű lovasnép, mely Európába érkezve letelepedett. A keltákat a középtermet, zömök testalkat, kerekfejűség, ovális arc kiálló járomcsontokkal, barna haj copfokba fonva valamint hosszú, lelógó, dús és lombos bajusz (FÉSS) jellemez.

Társadalmuk ugyanazt a hármas felosztást mutatja, mint a magyar honfoglalóké: Nagyfejedelem (ír CEAN fej, fő, fejedelem) és kísérete (táltos, tárnok, tolmács stb.), a harcosok (ír FLATHA lófő) és a bő-nemzetségfők ill. nagyállattartók (ír BÓ-AIRIGH).

Orvosaik (druidáik, tordáik) ismerték az Eurázsiában egyedülálló, és csak a „magyar” (turáni) népeknél használt koponyalékelést, mint gyógyítási módszert.

A kelták zenéje ma is pentatonikus, és a magyarra nagyon hasonlít, egyik legszebb táncuk a COR (fordulni, forogni, pörögni a táncban), amely a DEAS szép, díszes értelmű szavukkal a magyar „CSÁR-DÁS“-t eredményezi. A rómaiak egy „transalpinus“ (alpokontúli, idegen) nép táncát úgy hívták, hogy CORDAX – a szótár szerint: „díszes, pompás tánc“ (üppiger tanz)! Vajon milyen nép, kelta vagy szittya-hun-magyar volt-e az, amelynek tánca annyira megtetszett a rómaiaknak?

Az ír zene „ein uns fremd anmutender, beinahe orientalisch klingender Klagegesang“ (egy reánk idegenen ható, majdnem keletiesen hangzó sirató) – írja Lars Kabel ‘Irisch-Gälisch Wort für Wort’ zsebkönyvében.

„Az írek és a moldvai magyarok zenei világa nemcsak lelkületben, az azonos hőfokban találkozik, de pentatóniában, a táncok tagozódásában, felépítésében és fajtáiban is megegyezik. A jig, a legrégebbi ír legényesek egyike erősen hasonlít keleti párjához, az összekapaszkodó férfi és nő forgást és megtorpanást váltakoztató lépései mindék vidéken megtalálhatók.“ – áll a Magyar Nemzet 1998. november 5. számában: Tiszán innen Dublin túl (Ír és moldvai csángó népzene a Fonóban) cím alatt.

A máig élő kelta (breton) népviselet, akár a zene gyökereit is, maguk a bretonok a Turánban keresik. A breton népművészet, a breton népviselet, népszokások, „botostáncok” vagy lovas felvonulások a magyar párjukhoz közel állnak.

Írország ma Nyugat-Európa legnagyobb ló tenyésztője. A felnőttkort elért ifjú, akár csak a breton legény egy lovat kapott ajándékba, hogy azzal vigye babáját (ír BÁB menyecske, szerető), a nyeregbe ültetve, a templomi menyegzőre (ír MIONN párta, óír NAS-adh nász).

Az ősi kelta írás a rovásírás volt. A kelta rovásírás egyik legszebb példánya a spanyol-országi Saragosa-vidéki bronz lemezen található. Az írek botokra róttak, amiről már Sebestyén Gyula is beszámol a ‘Rovás és Rovásírás’ cikksorozatában, az „Ethnographia“ folyóiratban (1903 – 1904): „Írország őslakói között az öregebb írek az imádságaikat nem ún. rózsafüzérről, hanem rovásbotról olvassák le.“ A skóciai, írországi és észak-angliai óriás-köveken fennmaradt írásjeleket OGHAM-írásnak nevezzük (vö. óír OG bevés, bevág) ~ magyarul ÉK-írásnak [> magyar ‘ÁKOM-bákom’ ormótlan, gyerekes írás]. Ez az írás a kövekbe vésett vagy fába vágott egyenes, vonalszerű ékekből, rovátkákból álló jelrendszer, amit csak a különböző szertartásos eseményekre, ünnepélyekre való megemlékezés céljából használtak.

Manapság a latinnak nevezett betűsírást használják, és kínlódnak vele, akár csak mi is. A „rovás“ fogalmát nem vehettük át semmilyen más néptől, hisz a „rovás“ csak magyarul és írül érthető (magyar ROV-ás ó ír RIABH csík, sáv, nyom), és a RÓNI (bevésni) igéből származik (vö. ír RIONN bevésni, róni). Az írás a kezdetben még minden nép saját „titka“ volt: írül RÚN titkot jelent. Ezt a „titkot“ vette át a korai germán, és így a más néptől átvett írását “Runenschrift” vagyis ‘titkos írásnak’ nevezte – a rovás német neve „gravieren, stechen, einmeißeln“ (> gót ‘gameleins’ írás). Ki kinek „kölcsönzött“, mikor és meg minek?

Ha most befejezésül a magyar-ír lelki azonosságot akarjuk megvizsgálni, elég lenne idézni Margaret Mac Curtain ír történésznőt, aki így fogalmaz: Agresszív-imperialista országoknak van egy „Apaország”-uk (pátriájuk), míg, az évszázadokig idegen uralmat megszenvedő országoknak, mint amilyen Írország is, egy Anyaországuk van.

/Timaru-Kast Sándor/ ""