Írnátok véleményt a novellámról?

Mikor magamhoz tértem egy tisztáson feküdtem. Nem emlékszem, hogyan kerültem ide. Tulajdonképpen arra sem, hogy ki vagyok. Körül néztem, nem láttam magam körül semmit csak hatalmas fákat. Az erdő, nagyon sötét volt, csak a tisztást ragyogta be a telihold ezüstös fénye. A távolban farkasüvöltésre lettem figyelmes, melynek hallatára a hideg futkosott a hátamon. A hang egyszerre volt közeli és távoli. Nem volt időm gondolkozni, ezért úgy döntöttem elindulok, hisz az örökkévalóságig nem maradhatok itt. Ahogy feltápászkodtam, beleakadt a kezem valami hideg dologba. Egy ezüstösen csillogó íj hevert a földön, mellette ezüst tegez, benne egy tucat ezüst nyíllal.

Újabb farkasüvöltés, de ez sokkal közelebbi és sokkal hátborzongatóbb volt. Muszáj volt indulnom. A tegezt a vállamra akasztottam, kezembe vettem az íjat, és kihúztam egy nyílvesszőt a tegezből, majd ráhelyeztem az idegre. Sietve indultam el az üvöltéssel ellentétes irányba.

Többórás utam során sok erdőlakóval találkoztam, de egyik sem jelentett veszélyt számomra, ezért úgy döntöttem leengedem az íjat. Szörnyen gyötört a szomjúság, de víznek se híre, se hamva nem volt. Próbáltam nem a szomjúságra gondolni, ezért úgy döntöttem kipróbálom az új íjam. Az első pár lövés igen nehézkesen ment, de a végére nagyon belejöttem. Miután végeztem a tesztlövésekkel, összeszedtem a hét darab ellőt nyilam, és úgy gondoltam kipróbálom élesben, mivel már egy jó ideje nem ettem. Mozdulatlanul vártam, hogy jöjjön valami. Nem telt el sok idő, és morajlásra lettem figyelmes. Két mókus éjszakai fogócskáztak. Sajnáltam a mókusokat, de a szükség nagyúr. Nem halhatok éhen az erdő közepén. Lövésre készen lapultam egy nagy tölgy árnyékában. Két nyíl keresztülhasított a hűvös éjjeli levegőn, majd a mókusok egy-egy nyíllal a nyakukban a földre zuhantak. Meglepődtem. Azokat a nyilakat nem én lőttem ki.

Hamarosan előugrott a fák közül egy fiú és a zsákmány felé suhant. Nagyon ismerős volt, de nem tudtam honnan. Késztetést éreztem, hogy előbújjak a biztonságot nyújtó tölgyfa alól, de végül nem tettem. Mikor az idegen fiú épp a hátizsákjába gyömöszölte az elejtett mókusokat, hirtelen előrontott valami hatalmas és gyors a fák közül. Egy hófehér farkas volt. Rárontott kiszemeltjére és a fiúnak nem volt ideje fegyver után nyúlni. Nem nézhettem tétlenül, ahogy egy óriási farkas szétmarcangol egy gyereket. Elterelésnek fogtam egy nagyobb kődarabot, majd áthajítottam a farkas feje fölött. A hang hallatára összezavarodott egy pillanatra, ami nekem éppen elég volt ahhoz, hogy célba vegyem. Ahogy kilőttem a nyilat, mintha lelassult volna az idő. A farkas rám pillantott, a szemében veszettséget és dühöt láttam, majd a nyíl halálos pontossággal a két szeme közé fúródott. A farkas holtan terült el. A megsebesült fiúhoz futottam, de már láttam, hogy nem tudok rajta segíteni. A farkas belemart a fiú combjába, ahonnan ömlött a vér. Azonnal lekaptam pólómat, és nyomókötéssel próbáltam elállítani a vérzést, de sikertelenül. A fiú zihált, tudta, hogy közel a vég. De nem hagyhattam annyiban. Meg kellett tudnom, hol vagyunk, kicsoda ő, és hogy hogyan került ide. Kérdéseimre összezavarodott képet vágott, így arra következtettem, hogy vagy nem beszéli a nyelvemet, vagy túl fáradt és gyenge ahhoz, hogy megszólaljon. De nem hagytam magára a halál utolsó órájában. Beszéltem hozzá, kedves szavakkal próbáltam nyugtatni, ami úgy látszott hatott. A nyomókötés, úgy tűnt csökkentette a vérzést, de már legalább egy fél óra eltelt, amióta bekötöztem a lábát. Ez idő alatt rengeteg vért veszíthetett, és szemmel láthatóan már csak percei lehettek hátra. Nyugtatgattam, hogy minden rendbe jön, de mindketten tudtuk, hogy ez már nem történhet meg. Minden erejét összegyűjtötte és megfogta a kezem. Érintésére kigördült egy könnycsepp a szememből, mert tudtam, hogy ismerem őt. De mégsem jöttem rá, honnan. A szemembe nézett és utolsó leheletével ezt a szót mondta ki:

- Testvérem! – majd üveges tekintetten meredt a távolba.

Összeszorult a gyomrom, most már emlékeztem. Ő az, aki jóban-rosszban mellettem volt, aki mindig mosolyt csalt az arcomra, ő, akivel minden nehézségen átmentem… Ő az kisöcsém.

A következő pillanatban hangos robajjal egy újabb fehér farkas bukkant fel, és gondolkodási időt sem hagyva rám támadt. Nem tudtam a fegyvereimért nyúlni, védtelen voltam. Majd az idő egyre csak lassult és lassult, majd követtem testvéremet az örök fény világába.

-VÉGE-

16/F