Szerintetek, hogyan fogalmazok? (szöveg lent)

Emlékszem mekkora üresség volt bennem abban a pillanatban, mikor Édesapám elhagyott. Erősen szorítottam a kezét, miközben a könnyeimmel küszködtem. Sápadtan Rám mosolygott, majd erőtlen ujjaival megcirógatta az arcom. A földre szegeztem a tekintetem. A keze hirtelen lehullott, mire ijedten kaptam fel a fejem.Nem mozdult.

Megdermedtem. Hirtelen orvosok jelentek meg körülöttem, próbálták újraéleszteni. Megjelent anya is, aki próbált kivonszolni a szobából. Miután felfogtam, hogy mi is történik valójában, feltartóztathatatlan zokogásba kezdtem, miközben Édesapám nevét ordítottam. Kapálóztam, minden erőmmel azon voltam, hogy megmeneküljek Anyukám erős szorításából, de nem engedett. Tovább próbálkoztam, majd mikor ráeszméltem, hogy mindez hiába, Ránéztem. A szemei tele voltak aggodalommal és fájdalommal. Tudtam, hogy ezzel csak megnehezítem a dolgát.

Az idő gyorsan telt, a nappalok és az éjszakák egybefolytak. 9 éves voltam, az iskolában kiközösítettek, a tanulmányaim is megromlottak. Apa halála utáni elkövetkezendő hónapok fájdalmasan teltek, mind Anya és mind Én számomra. Éjszakánként nem aludtam, mikor mégis sikerült, szörnyű rémálmaim voltak. Olyankor a hiányérzet lassan fizikai fájdalommá vált, ami sikításra késztetett. Sírás közepette riadtam fel. Képtelen voltam feldolgozni. Édesanyámat mindig is egy erős, magabiztos nőnek ismertem. Apa elvesztése utáni időszakban annyira elveszettnek és magányosnak tűnt, amennyire még soha senki nem láttam. Megrémisztett. Nem értettem, hogyha Ő nem tud erős maradni, és megbirkózni ezzel, akkor Én, hogy leszek képes rá.

Az életem széthullott. Minden, ami egykoron az Enyém volt, és azt hittem sosem veszthetem el, eltűnt. Egyedül maradtam, egy hatalmas tátongó űrrel a szívemben, amire azt hittem, soha senki nem tudja majd betölteni...

Véleményeket légy szíves. Kritikát, esetleg "tanácsot" is elfogadok! Köszönöm előre is! :)

13/L