Szent johanna gimiben leírná valaki azt a az egész napot amikor Cortez és Reni lefekszenek?

"Február 17., péntek

Rendben, akkor igyekszem úgy összefoglalni a napom (és a múlt éjszakát), hogy közben nem vörösödöm el, és ha esetleg bárkinek a kezébe kerülne a naplóm, akkor nem teszi fel netre, mert nincs benne semmi „érdekes". Öhm. Hát, ha szerettem volna napot karikázni, utalva ezzel arra a dologra, amiért egy lány általában bekarikáz egy napot, akkor igen. A tegnapi pont lehetne. Mindezt olyan arccal írom, hogy valóban úgy nézek ki, mintha egy trópusi helyen égtem volna le. Igen, Corteznél aludtam az éjjel, életemben másodszor és igazából először, tudom, hogy egy lány legjobb barátnője a naplója, de az a helyzet, hogy én még a hús-vér legjobb barátnőimmel sem tárgyalom a magánéletem, és főleg nem Cortezt, tehát ami a

tegnap esti alsó naplóbejegyzésem és a ma reggelem között

történt, az összesen két emberre tartozik. Cortezre és rám. Khm. Persze azért nem ennyire egyszerű, mert a suli felé tartva bevillantak képek, amiktől a mellkasom hullámozni kezdett, a gyomrom megremegett, és úgy tűnt, a világon semmi nem tudná letörölni a fejemről azt az idegesítő vigyort, ami miatt üvöltött rólam, hogy valami elképesztő szinten vagyok boldog. Talán közel a tizennyolchoz egy bizonyos társadalmi megítélés

szerint vérciki, hogy most először aludtam ott igazából a

barátomnál, de tulajdonképpen mindig is tettem a statisztikákra és elvárásra, ma pedig már tudom, a jó dolgokra igenis megéri várni, ahhoz, hogy pozitívan, csalódás nélkül és éretten éljünk meg valamit, ahhoz idő kell. Mi vártunk. Rám vártunk. És jól döntöttem, amikor ezt kértem. Cortez pedig? Hát, mit is mondhatnék róla? Ahogy a suli felé hajtottunk, egy pillanatra bevillant, ahogyan átölel a sötétben. Ahogy megcsókol. Ahogy a fülembe súg. Ahogy megsimítja a hajam. Ahogy felnézek rá, ő pedig mélyen a szemembe néz, a homlokába lógnak a hajtincsei, majd újra megcsókol. (L) (L) (L)"