Írtam kiskoromba egy könyvet most kezdem kicsit átírni (megérni közbe) én nem tudok róla rendesen ítélkezni mert nagyon a szívemhez nőtt. Itt egy rész amit nem írtam át. Hagyjam? Tetszik?

Nem sokkal később egy iskolához közeli boltban jártuk a pultokat, és tanakodtunk az elmondottakon:

- Na mit mondasz? – kérdeztem Charlie-t miközben a polcokról amit csak tudott belepakolt a bevásárlókocsiba. Volt ott minden fogkrém, szájbalzsam, borotva; üdítő italok, cukrok, rágok; újságok és még valahogy tampon is oda keveredett. (Erre csak Charlie annyit felelt: Ó hát Rodneynak is kell valamit venni!) – amiket Roy mondott. Csinálnunk kéne valami őrültséget.

- Hiszen ezt tettük úgy öt perccel ezelőtt, zokszó nélkül elmasíroztunk az iskolából - és már a pulthoz is értünk cuccainkkal mire a hosszú festett karmú pénztárosnő bepötyögte az adatokat. - Majd kitalálunk valamit.

- Mivel szándékoznak fizetni – kérdezte a pultosnő, a számokat, nagy műkörme révén, csak nagyjából tudta bepötyögni. Charlie erre ravasz mosoly kíséretében csak ennyit mondott:

- Hát kártyával – mutatta fel Rodney hamis hitelkártyáját és mellette személyiét, amin 18 évesnek volt feltűntetve (a képe helyét Rick photoshopal kicsit megszerkesztette, hogy öregebbnek tűnjön). Egy kicsit bűntudatott éreztem, hogy az ő kártyáját használjuk. Ezt el is mondtam Charlienak, de megnyugtatott, hogy úgyse fog rá emlékezni.

- Van pár ötletem - monda kifelé menet - de előtte még tudod, mit kell csinálnunk? - Ekkor mondtunk valamit, amitől pár másodpercre minden férfiasságunkat elvesztettük.

- Vásárolunk! - kiáltoztunk

*

Következő emlékben már az áruházban nézelődtünk. Itt is mindent, amit csak láttunk belepakoltuk a kocsiba, míg el nem értünk egy biciklisstandhoz. Ahol barátom már ki is választott egy vörös festésűt lángokkal az oldalán.

- Nem semmi - mondta miután felszállt rá.

- Szerinted jók lesznek?

- Hát csak egyféleképpen tudhatjuk meg! - válaszolt. Rájöttem mire gondol, és kisvártatva én is kinéztem magamnak egy szép zöldet. Abban egyeztünk meg, hogy a verseny a standtól a kijáratig érvényes, ami azért lehetett pár méter. A tét a büszkeség volt. A verseny akkor kezdődött amikor az idős hölgy elhagyja a kiválasztott a folyosót. Lassan elkezdtem számolni magamban a másodperceket... 9, 8, 7, 6, 5, 4 ... 3, gyerünk már asszony! 2, 1...

- Rajt! - kiáltottuk el magunkat és megindultunk a kölcsön vett bicajainkall.

Az első akadályokat a konzerv hegyeket és a gyümölcs kosarakat könnyedén vettük, de utána akadtak nehezebbek és persze veszélyesebbek is. Sajnos olyan folyosóra is keveredtem ami szerszámoknak adott otthont: csavaroknak, fúróknak, villásdugóknak de a vége felé már kés seregek is kísértek. Persze vigyáztunk nehogy elüssünk valakit, de azért legtöbbjük hozzánk vágott valamit, amit csak fél fülel halottunk.

- Nézd Dj! Kéz nélkül – mondta, mire vigyorral a képén elengedte a kormányt és csak a két lábával hajtott. Mivel lankadt a figyelme nem láthatta, hogy vészesen közelít egy domborulat felé, ami lépcső gyanánt szolgálhatott az itt dolgozóknak.

- Charlie vigyázz! –fordítottam el fejemet, de már késő volt. Csak annyit értem el vele, hogy a vész arcába kiáltson egy nagyot, még fékezni is elfelejtett. De egyenesen haladt szóval gyorsan felérve ugratott egyet. Annyira megijedt, hogy a kezét se húzta be, a szemét is behunyta. Ezért ugrás pillanatában is kitárt karokkal ért földet. Olyan volt mintha repülne. Szerencsére még idejében észbe kapott és sértetlenül ért földet. Végre kifújhatta magát.

Ez az akció már a dolgozóknak is feltűnt. Ez a pillanatnyi várakozásunk elegendő volt, hogy üldözőbe vegyenek. Némelyikük le se szállt a felmosó kocsijukról, ami leginkább úgy nézz ki, akár egy traktor kerekek nélkül. Mivel elég esetlenül mozogtak vele nem tudtak utolérni, de így persze izgalmasabb lett a verseny.

Még nagyobb előnyre tettem szert, amikor átvágtam a használt férfi gatyákon. Meg kell, mondjam, ezt nem gondoltam át teljesen! Már csak 5 sarkon kell befordulni és már kijáratnál is vagyok. Végre lazíthattam -gondoltam magamban. Amikor Charlie végül mellém ért elszóltam magam:

- Milyen ízű a vereség, Charles? - vigyorodtam el gonoszul a győzelmemet kóstolgatva. De ekkor még nem tudtam hol is járt Charlie legutóbb. Nem szólt semmit csak visszamosolygott. Majd levetette hátáról fegyverét, amit nem régibben erősített oda, és célzott egyenesen felém. Egy paintball puska, ami bár kis kaliberű volt hatalmas golyótöltő volt szerelve a tetejére, tele festék golyókkal. Elharsant a lövés, majd le esve járműmről hátra vetődtem nagy piros folttal a mellkasomon. Mire Charlie kiviharzott örömkiáltásokkal kísérve majd tisztelet köröket tett a környéken. Hátra vetettem fejem - szerencsére a sors kegyes volt hozzám és a matracoknak estem. Most egy kicsit úgymond szunyókálhattam az ágyakon. De ez se tarthatott sokáig ugyanis végül megtaláltak a dolgozók és két oldalt megragadva elhurcoltak. Nem hagytak esélyt, azonnal felkaptak és vonszoltak. Átvágva az áruházon, átérve a hosszú folyosókon és lépcsőházakon felértünk az áruház legfölső szintjére. Csak egy széles szoba volt ott bútorok nélkül, egy kicsit furcsálltam, de ezzel kellet most a legkevésbé törődnöm. Letettek egy ajtó előtt és mit sem szólva belöktek rajta. Elsötétített szoba egy asztallal meg egy karosszékkel, utóbbinak csak háttámláját láttam.

- Már vártalak - jött a fagyos hang, és szembe találtam magam az áruház igazgatójával, tömzsi testes, hasán hatalmas domb éktelenkedett, ha nem lettem volna ilyen helyzetben egy jó akaratú nagybácsit véltem volna benne felfedezni. A jelenet nagyon emlékeztetett valamire, de nem tudtam rájönni mire. - Csodálkozol?

- Nem különben -vélekedtem, nem voltam olyan passzban hogy szórakozzanak velem.

- Azt hiszitek betörhettek ide és felrughattok minden áruházi szabályt, amelyet történetesen magam véstem 1996 -ban - nem viccelt, ekkor rámutatott a mellete lévő táblára, arany kerettel és vésett betűkkel. Olyan volt mintha az egész áruház lett volna az otthona és ez a szoba a szentélye. De persze megfontolásból erre nem tértem ki. - De most elkaptalak sok - sok éven át vártam erre percre, és végre eljött. - itt már felhúztam a szemöldököm, de fellált a székéről és folytatta

- Nem lophadtok el csak mindent csak úgy kény-kedvetekre, te és a kis bandátok - ez a megszólítás már kicsit erős volt.

- Banda? Nem vagyok tagja semmi féle bandánnak és bíztosíthatatom róla, hogy nem loptunk el semmit.

- Akkor mit csináltatok?

- Semmit! Csak megláttuk bicikliket, amik szerintem lenyűgözőek - ezt okosan hozzátéve, a vonásai már nem lettek olyan merevek - és nem akartuk kivárni a vásárlás végét úgyhogy csináltunk egy versenyt és kipróbáltuk.

- Vesztettél? - érdeklődött

- Igen! Jövök neki egy tamponnal. - ezen a tréfán már ő is felhúzta szemöldökét, majd gondterhelten visszazuhant a székébe.

- Szóval akkor azt mondod nem vagy tagja a Deathway testvériségnek? - kis értetlen várakozás közepette kiböktem:

- Nem!

- És nem tettél semmit az én kis áruházammal, amiről tudnom kéne?

- Dehogy - hacsak nem arra gondolt amikor ezt később motorokkal is megtettük.

A főnök úr, ahogy ő hívta magát, végig gondolta a halottakat és helybenhagyta azzal, hogy kiszab rám egy kis büntetést, ami azt jelentette, hogy helyre kellet raknom az áruházat és felkellet takarítanom a keréknyomokat. Megkértem, hogy elég-e hogyha holnap megcsinálom, de ő ragaszkodott hozzá. Kiérve megtámogatott, hogy bármikor jöhetek, amikor csak akarok, ide dolgozni. Megijedtem, szerintem senkinek se lett volna az az álma, hogy itt dolgozzon. A főnök persze kedvesnek tűnik, de később rájössz a mi voltjára. Bár szerintem, ha az ember megvallja, mit akar pontosan az élettől, és persze küzd érte, akkor azt az élet legtöbbször meg is adja. Kilépve sok máson is elgondolkodtam, a kemény munka meghozta az eszemet és egy kicsit elvonatkoztathattam, elgondolkodtam például, hogy a Deathway-nél jobb banda nevet is kitalálhattak volna, és hogy vajon a főnők úr tényleg kicsinek becézte az áruházat. De legfőképpen azokon, hogy mi mindent szeretnék még megtenni, kockára tenni, kiprobálni. Egy dologban biztos voltam ezt nem ismételném meg még egyszer.