Ha ez egy könyv bevezetője lenne, elolvasnátok?

Hanna

BEVEZETÉS

Az órámra pillantok. Fél hat. Itt az idő.

A hónom alá csapom a könyvet, amit éppen olvasok, és benyitok az üvegházba. Az arcomat megcsapja a forró levegő és a növények illata. Felnézek. Fentről kúszónövények és mindenféle pálmák levelei takarják el a fényt.

Elsietek a trópusi növények mellett, és az üvegen keresztül kipillantok a völgyre. Ősz van. A levelek sárgulnak, és a domb aljában elő-elő bukkan egy-egy vörös cserepes ház teteje. A közelünkben nem lakik senki. Mindenki fél tőlünk.

Az üvegre tapasztom a tenyeremet, és hosszú, fehér ujjaimat tanulmányozom. Még mindig látszanak a karcolások és az öltések mindkét alkaromon. És hány éve is? Öt? Hat? Ha Beatrix engedte volna, hogy kórházba menjek, akkor most nem lenne tele ilyen csúnya öltésekkel a kezem. Mondjuk, ha kórházban születtem volna, most nem élnék.

A tekintetem az üvegre vándorol. A repedések alig látszanak, nem úgy, mint a kezemen. Elkapom a kezem. Rossz rá emlékezni.

Kinyitom az üvegház ajtaját, és kilépek a szabadba. Megcsap a meleg, kora őszi szellő. Milyen kellemes! Pedig itt az üvegházhoz képest hideg van.

A padhoz sétálok, a kovácsoltvas padhoz, ami csak nekem van kikészítve. Kényelmesen elhelyezkedek, és a völgy felé pillantok – még van pár percem naplementéig.

Az ölembe fektetem, és kinyitom a könyvet. Élőholtak Enciklopédiája – olvasom le a címét, és elfintorodok. Szerintem Beatrix nem sérteni próbált ezzel a könyvvel, hanem segíteni. De már megszoktam. Ez vagyok, és kész. Vajon ha meghalok, én is belekerülök ebbe a könyvbe? Na jó, ez hülye kérdés.

Megint felpillantok. Igen, most már kezdődik. A nap lemenőben van.

Becsapom a könyvet, és kihúzom magam. Farkasszemet nézek a lemenő nappal. Végiggondolom, milyen világmegváltó tevékenységeket vittem véghez ma: felkeltem, mint mindig. Segítettem Beatrixnek az üvegházban. Mint minden nap. Ebédeltem, mint mindig. Délután olvastam…

A szám kiszárad, és a szívem fülsüketítő dobogásba kezd. Nem szabad becsukni a szemem – bíztatom magam, mint minden nap. A sípoló hang, ami eddig a fülemet gyötörte, abbamarad. A napnak már csak az utolsó sugarai látszódnak. A szemem lecsukódik, a szívem dobogása egyre lassul, majd teljesen megszűnik – és meghalok. Mint minden nap.