Milyen a könyvem kezdő fejezete? Tovább olvasnád?

Nos, én izé… huh… oh, istenem. Itt vagyok. Jó, de hol itt? Sehol. Ez zavaros. Ki vagyok? Van nevem. Valami elnevezésem biztos van. Gondolkodj… a nevem. A nevem Claudia? Nem… Reachel? Fújj. Nem. Oh! Kipattant az isteni szikra! A nevem Noah! Jó igen ez lesz az, a nevem Noah. Tartozódási helyem… nos, biztos, hogy nem a Föld. Legalábbis nem az általam ismert. Körbe kémlelek. Sötét kietlen rét szélén ücsörgök egymagam egy sziklán. Előttem fű mögöttem fű mellettem fű. Semmi szél. Semmi élet. A nálam jóval magasabb fűszálak, mint a karók úgy állnak. Pár szürke fénygömb, mint szentjános bogarak úgy táncolnak a levegőben. Milyen élettelen minden. Csak szürke, míg a szem ellát. Zavarodott vagyok, érzem a félelmet. De miért félek? A magány ilyen mardosó vagy épp az elveszettség üldöz reménytelen zsákutcákba lelkemben. Várjak? Menjek? Mire várjak? Hova menjek? Van itt egyáltalán kiút? Lassú mozdulatokkal állok két lábra. A lábaim ólomsúlyúak szinte megmozdíthatatlanok. Miért vagyok ilyen erőtlen ez nincs így rendjén. Egy kínzó percbe telik mire egyetlen apró léptett teszek. Segítség kellene. Egyedül így nem jutok el sehova. Mozdulj lábam! Sosem hittem volna, hogy erre elkezdek rohanni. Nem emberi gyorsasággal szelem át a rétet. Nem tudom, meddig futok. Talán több óráig, de lehet, hogy napokig rohanok. Mikor hirtelen kiérek a végelláthatatlannak hitt rétből és megállok egy boltív előtt. Annak túloldalán egy folyó terül, el a mögött pedig sűrű köd rejti el a tájat. Talán most még inkább rettegek, mint ezelőtt. Félelmem tárgya mégis teljességgel bizonytalan. Mint az hogy ki vagyok.

– Kóborló lélek! – hirtelen megtörik a világi némaság és egy hang szinte beszakítja hangoktól elszokott fülemet. Körbe kémlelek. Több percig kell pásztáznom a tájat, hogy rá jöjjek a hang maga a boltív. Mintha csak megérezte volna, hogy most már tudom ő szólított meg ismét beszélni kezd.

– Láncát elszakított kutya, aki visszatér a gazdájához? Vicces kis lélek vagy – majd a boltív mögül előlép egy férfi. Most szembesülök azzal, hogy igazán kicsinek számíthatók hisz a férfinek a mellkasáig is épp csak a kobakom teteje ér el. De miért remegek. Rettegésem oka egy jól öltözött férfi lenne? Minden bizonnyal, hisz ha nem lennének, újra beton tömb nehezek a lábaim futnék vissza oda ahonnan elindultam. – Vissza akarok térni! – ismét hangokat hallok. Egy fiatal akaratos hang. Körbe-körbe pislogok, várom, hátha ismét valaki felbukkan, de nem. Ijedten eszmélek rá az iménti szavak akaratlanul is belőlem törtek fel. A férfi rezzenéstelen arccal néz, rám csak füst színű szemeiben látom, mintha gondolkodna. – Elszöksz, majd visszajössz, és még lehetetlenségeket követelsz. A pokolban zabálni fogják a humorodat – villant meg egy fogkrém reklámba illő sármos mosolyt. Most komolyan miért félek én tőle? De azt sem értem miről beszél. Ha a pokolban imádni fogják a „humorom” az azt jelenti meg haltam? Ez lehetetlen. Csak valami vicc ez az egész. Ugye?

- Új esélyt akarok! – ismét szavak hagyják el számat. Most őszintén mi a frászról beszélek én akaratlanul? A férfi vállat von.

– Bolond – mondja sóhajtozva – felőlem. Visszamész, és ha rendbe teszed, a dolgaid felőlem ott maradhatsz. De tudd, így ha meghalsz, a pokolban maradsz örökre így hiába töltenéd, le a büntetésed sose kerülsz föl mennyországba. Örökösen kínok között fogsz vezekelni – majd hátat fordít nekem és visszasétál a boltív folyó felőli oldalára – így is új esélyt követelsz te kis ostoba? – pillant vissza válla fölött a fekete hajú magas férfi. Nem, semmi kép se. Azt se tudom, miről beszél, de határozottan nem tetszik az hogy nem megyek föl a mennybe.

– Nem érdekel. Most azonnal követelem vissza a testem. Leszarom a mennyországot. A bosszúmat nem hagyom félbe! – uram atyám hát miket mondok én? A férfi elmosolyodik, majd ismét felém fordul.

– Várni fogom, a napot mikor meghalsz, te leszel majd a pokol humoristája – majd kezével felém suhint, mire kék lángok kezdenek mardosni – Noah Brokenmind emlékek nélkül küldelek vissza az élők közé! Szórakoztass el! Teljesítsd kegyetlen bosszúd! – a lángok teljesen felégetnek, ordítanék, de teljes a némaságom. Utolsó emlékem a langaléta szürke szemű öltönyös férfi gúnyos kacaja.